A falu végén kezdődő földúton jókorát kell haladni. Ezen a földúton többek megfordulnak. Van, aki a kutyát sétáltatja rajta, van, aki magában andalog a nyomán, és vannak, akik párban járnak rajta.

            A földúton jókorát kell haladni, mígnem a taposott, sosem egészen elhagyatott szakasz átadja helyét a fűvel jobban benőtt, többnyire magányos résznek.

            De mindvégig kíséri a patak az arra tévedőt, mely olyan szép nekem, mint egy érzékcsalódás. S ez így volt egész életemben.

            A patak csak időszakos vízfolyás, a meder teljes hosszában pusztán hóolvadáskor és kiadós esők után folyik a víz. Itt a földút mentén viszont mindig csillámlik benne valami – talán egy olyan száraz és rekkenő nyarat láttam, amikor itt is jóformán kiszáradt.

            A magányos rész útját csupán a lehajlott, kopottabb fű különbözteti meg környezetétől. Errefelé ritkán jár valaki, szinte háborítatlan a madárénektől csilingelő táj.

            Előbb a földes út kettéágazik, egy ága felkanyarodik a dombra, és inkább azon szoktak felkaptatni az emberek, fel az erdőbe. A másik ága végén csak a magasles van.

            Az árpatenger hullámzik, ahogy elfut felette a szél. A pacsirta éneke tölti be a teret. Szakadatlanul énekel a délelőtt álmatag levegőjében.

            Mindez történik a vadászles tövében, mely úgy tekint alá a messze elterülő mezőkre, s azon túl a szemhatárig nyúló erdőségre, mint annak vigyázó pásztora.

            Sokat tudna mesélni a kukorica növéséről, az árpa növéséről, a gidáikat óvó őzsutákról, a viharról, a holdas éjszakáról.

            S arról, hogy jelen volt két sors összefonódásánál, kiket egy ízben valamilyen kifürkészhetetlen akarat egybeterelt, hogy attól a pillanattól fogva ha eltávolodnának egymástól, mindig visszafelé törekedjenek, s ez a ragaszkodás hajtotta őket a magasleshez is, hogy ott találkozzanak, és szorosabbra fűzzék, ami végzetszerűen, feltartóztathatatlanul közeledett rájuk.

            A magasles sokat tudna mesélni: a patakpart és a földek széleinek kivirulásáról vagy arról, ahogy egy vonzódás virágba borult.

            De arról is, hogy milyen az ősz, és milyen végignézni minden egyes percét, minden kis halált odakint.

            Ám öröm vegyült e történetbe ősszel is, mert a félévesek sétáján is láttam, mikor átkeltünk a mezőn: már sárgára váltottak a lombok a mögötte álló fákon, s e színváltás látványa megkapó volt, lenyűgöző.

            Lám, a magaslesnek ilyen meséje van, lécei, deszkái sok titkot ismernek, mint ahogy a szerteágazó utak a környéken, keresztülvágva a szántások között és az erdőn, mint ahogy a fák a kertekben, a padok; s ezer rege ivódott mindenbe, ami minket körülvesz, s mindegyik érdemes arra, hogy megörökítsék. S ha meghallgatnánk a lépten-nyomon elrejtett meséket, olyan szép lehetne a világ, mint még sohase volt, hiszen sokkal többet hallgatnánk és értenénk, s e kettőben a teljesség lakozik.

Sorokmajor, 2015. június – december