Elballagtak mind a tarkák.
Kifakultak a szép szemek,
de ő maga volt a vadság,
amikor érkezett.
Maga volt a rejtelmes szél
a ködlő Kárpátok alól,
mely kis virágokat megmér,
és mindent tovaszór.
A sóvárgás, a bujaság,
a nőnem ős-képe volt ő,
az önpusztító, csupa vágy,
veszendő szoborkő.
Ő vágott végig a kerten.
Ő kísérte álmaimat.
S remegő szívvel kérdeztem:
„Stii ca te-am visat?”
Piliscsaba, 2012. dec. 11.
