Valahol most játszanak a hóban:
jelei vannak, idáig hallik,
felsikolt dobhártyaszaggatóan
egy lány, akit elkaptak a hapsik.

Feltételezem, hogy fürödni fog
a jó hideg hódunna mélyében.
Szerencse, ha kabátja nem nyitott,
de úgyse marad sok tagja épen.

Én mindezt nem láthatom, nem látom,
de bizony a tél első buckáin,
a kietlen, fagyos, tétlen tájon
ők ölik egymást, mint Ábelt Káin.

Előlem vastag félkör takarja,
falból épült akadály a szemnek,
ahol lakom, a népes ház alja,
a boltíves erődítmény-termet.

S e múlni kívánó pillanatban -
csak elsündörögne sunyin, némán -
vad, zabolátlan röhögés harsan
a számomra ismeretlen szcénán.

Megkezdődött a kegyetlen csata,
hógolyóznak, minden arra utal,
kipirulva szédelegnek haza,
átázva és megbomlott batyuval.

Bár ne lenne az én kedvem cudar!
Hisz a téli játékokat innen,
míg az egyetem-hajsza elural,
falak mögül sejtem és irigylem.

Piliscsaba, 2012. dec. 4-5.