Életemben, mígnem életem eltépem,
a tiéd a pregnáns vizázs,
amelyre jártában, estében-keltében,
melyre álmában is vigyáz.

De édes borral kiürítetlen kupám,
s mi végre minden küzdelem,
ha talán újra látlak sok próbám után,
de te már nem örülsz nekem?

Ebben a nagy, nyálkás önmegtagadásban
meghitten vagy reménysugár,
hozzád gondol rabszolgamunkába zártan,
ki most igazán alul áll.

De a Nagy Szabadulás is érni mit fog,
mikor úgy döntök, hogy ronda
romba döntöm az egészet, és majd ott
nem veszel, szorítsz karodba?

Piliscsaba, 2012. nov. 27.