Nagy dördülést hallani a határban. Robaj, aztán síri csend.
Hosszú volt a hajsza.
A kopók a szagot kutatva
egy tisztás közepén leltek a vadra.
Nyugodtan ült, fenségesen.
Oldalán, golyó marta lyukon át
lassan csordogált vörös vére
semmibe meredő tekintettel
várt odázhatatlan végzetére.
Fején hatalmas agancsa
királyok koronájának
díszét csúfolja. S nem hiába!
Hisz életének legnagyobb
csatáit ezzel mind megvívta
ő, az erdő küzdelmeinek
győzhetetlen bajnoka.
S mégis itt fekszik mostan
a vér áztatta mocskos porban.
Gyorsan közeledik felé
a két lábon járó végzet,
kinek kezében ott lóg már
a tűzben edzett enyészet.
A találkozás egy múló pillanat.
A kegyelemdöfő hideg acélja
a lemenő nap fényében táncolva
hirtelen mozdulattal
a szívébe mar, s testéből
az életet örökre ellopja.
2025.
A vers Kegyelemdöfő című versem társverse, egy felsőcsatári alapgondolatra fűztük fel verseinket.
