Hogy visszaadja az életösztönt,
amit néhány pillanat megér!
A fák térdepeltek, s közben ott fönt
trónusára ült a napszekér.
Láttam, amint tar fejéről a hegy
a ludak csapatát lehinti,
és az egyetemessel voltam egy,
s végre elkezdtem, végre Hinni.
Odahaza tiszta ruhám száradt,
ott dobtam el málhát, rossz terhet,
mint ha rád rivall a bor, hogy átadd,
más napé legyen a gyötrelmed!
A padon ültem. S mellém aki ült:
az őszi szélben levált levél.
Nem az, amit a tanerő kiküld,
hogy határidőre kész legyél.
A padon ültem. S mellém ki állt ott,
majd békésen letelepedett,
rég nincstelen volt, és így kiáltott:
„Enyém hát, ami enyém lehet!”
Hát szörnyű nagy idő volt beletelt,
de bizsergés szállt minden tagba,
olyan, amilyet nyakamra lehelt
Ildikó, Martina vagy Hanna.
Hogy visszaadja az életösztönt,
amit néhány pillanat megér!
A fák térdepeltek, s közben ott fönt
trónusára ült a napszekér.
Piliscsaba, 2012. nov. 23-25.
