Lefüggönyzött szobákban
pár forint takargat,
sose jól, sose bátran
tengődünk, és nagynak
álmodjuk a sorsot.

Jó kedélyű emberek
közt mi idegenek,
irónunk rímet remeg,
nem tudunk, nem lehet
örülni, ahogy ők.

Zúgják: „Költő, esztelen,
a te időd letelt!
Hálálkodj szép csendesen,
míg adunk eledelt!”
S mégis prófétálunk.

Mindig bátortalanul,
gyámoltalan szóval.
Szánkra szállva hazahull
a létsirató dal.
Sirat-e a század?

Piliscsaba, 2012. okt. 11-12.