Tovasietni a szerelvény mentén, mitológiai szörnyalak futurisztikus vonásokkal, tovaiszkolni, szaporázni, mert szorít az idő – holott szorít a fenét, hátravan nyolc perc az indulásig –, s a középső, zöldre festett traktusba szállni, s iramodásomban és a többiek rohanását látva a Keleti pályaudvaron elfog az idegenkedés, amely a metróban is mindig, amikor kényszerűségből és nemszeretem belenyugvással felveszem mindenki más mozgásának zaklatott ütemét, hiszen ha szívem szerint: mint a korzón, úgy haladnék, legázolna a hömpölygő tömeg. Kényelmetlenül hosszúakat lépünk, orrunk felhúzzuk, tekintetünk előreszegezzük, itt nincs helye a bálhangulatnak, nincs helye a tavaszvárásnak, nincs helye a romantikus szemlélődésnek, nincs létjogosultsága az ábrándozásnak. Marsolunk tehát, olyanok vagyunk, mint Fritz Lang Metropolisában az uniformizált munkáshad, s elborzadok, ha erre a hasonlóságra gondolok. Úgy felkiáltanék: „Utálom ezt! Álljatok meg, lassítsatok már! Ennyire nem igyekezhetünk; ha világot akarnátok váltani, megérteném igyekezeteteket, de ti már nem igazán mentek nagy feladatokért!” Hogy szavam ne felejtsem: valóban kissé izgatottan szállok fel a vonatra.
Kis szerencsével rögtön egy tökéletesen szabad négyes ülést felfedezve botlom a kocsibelsőbe. Megfosztom magam poggyászomtól, csomagjaimtól, erőtlenül, mint a rongybaba, lehuppanok, sarkammal megtapogatom az ülés alatt a bőröndöt, hogy fél perc után is ott van-e még? Aztán, ha nem mutatkozik útitárs, szomszéd, gardedám, szép lány, aki szűkítené mozgásteremet, felpakolom a patám – így már kényelmesebb. Ha idetalál a kalauzasszony, illedelmes leszek, merev tartással, ölembe ejtett kézzel fogok ülni, s keresve se fog hibát találni magaviseletemen. Sajnos a képmutatóknak megveszekedettebb fajtája sem rara avis, azaz nem ritka madár. A legújabb korra nyugodt lélekkel mondhatod ki az ítéletet, Pilátus; szidva veszed szádra, Szodoma.
Már kint siklottunk a bukolikás vadonban, tankönyvet vettem elő, s rászorítottam elmémet, ami különben igen szeret szertelen szökellni, szóval animációmat a bölcsészkötelesség felé fordítottam, míg feltétlenül szükséges volt, aztán az ablakon túli titkolódzó sötétség csendes kontemplációjába merültem, s ebben az állapotban valami bennem végre meg tudott foganni, valami belőlem végre el tudott múlni.
S nem is sokára lencse-, ecset- és tollvégre áhítozó, pittoreszk vidéki állomáson pihent meg a vonat néhány percre. Hamar emlékezetembe véstem meleg hangulatú, otthonos vonásait. A hosszú, kétszintes, korosodó indóház széles tornácát fényáradat öntötte el, s e kép felettébb kedves volt és szelíd mosolyra fakasztó volt a semmitmondó, élettelen feketeségre következvén. A tornác oszlopainak hónaljába jobbról is, balról is cserepes muskátlit akasztottak, s ez az oszlopsor a megnyugtató illuminációval együtt amilyen kellemesen, olyan igézetesen hatott az ott lévőkre. Nem volt minden ablak esti-sárga, a két-három világló üveglap mögött ásító, bágyadt, unott vasúti tétlenséget lehetett sejteni, késő lévén, és a késő idő, hiába buzgólkodtok ellene, mindig az elnyugvásé.
Aztán továbbrobogtunk, gondolom, az éj palástja alatt szántóföldek, erdők, vízfolyások mellett suhantunk el – egyszer csillant a Duna, de az korábban volt. Fogyott az út és öregedett az éjszaka, s én a száguldó járat egy lámpás ablakánál tubákot bűvöltem elő a szelencéből, aztán már csak olvasgattam.
A szülői házban nagy evést vettem magamhoz, majd megfáradtan, rezignált intéssel szólítottam a villanyoltást, s hogy ő végzett, az erkélyre léptem, teleszívva tüdőmet a kies berkek jó levegőjével, melyek rejtelmesen nyújtóztak el trónusom alatt. S míg cigarettáztam, a szarvasbőgést hallgattam, csakúgy, mint két héttel előbb.
Szombathely felé a vonaton, Sorokmajorban és Piliscsabán, 2012. okt. 5-8.
