Mentem, mendegéltem. Kígyózott az út.
Óh, nehéz volt, de tudtam: megacéloz,
isten-egy leszek, varjak látta hérosz,
s e szent vándorláshoz nem hívtam tanút.

Napjában estek csúf csodatételek.
Idegeimbe vájó hajnalokban
gyászt, vészt, elmúlást óbégatva loptam,
s megkímélték ezt a sebzett életet.

Megkímélték! S mi amidőn mezítlen
- a Tündér s magam - hevertünk a lankán,
szerelem csak határozatlan s halvány,
míg bősz ölési vágy gyúlt ki e szívben!

A pocsolyalevet hálálkodva ittam,
bőröm tarjagos lett, szemem elapadt,
megsárgultak a golyók odvaikban,
s nem nevetett semmi két szemem alatt.

Zord kacskaringón mentem, mendegéltem.
Ormótlan kövekként álltak a felhők.
Konokul lépdeltem, de mindig étlen,
s egy földi asszonyt álmodtam, de meddőt.

E szent vándorláshoz nem hívtam tanút.
Függeszkedve rabló energiákon
arcom másában nem sírt fel hiányom,
csak fákban, csak szélben. Kígyózott az út.

Piliscsaba, 2012. szept. 25.