Tudom, már megint az erkély!
E színhely írásaimba
igen nagy sűrűséggel tér,
elnyűtt kép, ismételt minta.

Hiába, ott történt ez is.
Tán fogyatkoztunk a hitben,
azért akart a nemezis
megűzni hetedíziglen.

Kőpárkányon könyökölvén
sort hánytam sor hátuljába,
oly gyorsan, ahogy az örvény
a pihéket le- s lerántja.

Táncolt a toll, kezes jószág,
betelt egy, majd két papírlap,
hisz nőket jelentő rózsák
mindig díszes dalra bírnak.

Írtam tehát: kuszált fővel,
csendesen átszellemültem;
s mint hajnalban a fekvőhely,
gyűrött lehetett e küllem.

Peregtek a szavak arra
a sokat látott füzetre,
görnyedtem margót vakarva,
lázzal égve, nászt üzenve.

De egyszer csak kibucskázott
kezemből a penna vége,
s én álltam vaksi-furcsán ott,
mint a gutaütött néne.

Süvített. Így operában -
ahogy a toll - sír a szoprán,
ilyen lehet a légáram,
amit felkelt egy aeroplán.

Zuhant szörnyű sebességgel,
s gondoltam: „Mint üstökösök,
legalább oly szépen égj el!”
S eltűnt elszórt csikkek között.

Piliscsabán, valamint
Szombathely felé a vonaton,
2012. szept. 21.