Az első nap sírtunk. Nem volt mit ennünk. Fájt a tüdőm, és vállamtól lefelé minden inam és izomrostom meg-megreszketett a gyomromban lévő üresség miatt. Ő szemközt ült, kezét az enyémen nyugtatta az asztal közepén. Ma nem terítettünk, és nem bontottunk asztalt. Ő is éhezett, és köhögött. Azt mondta, olyan, mintha csiklandaná valami a torkát, folyton csiklandozza, és nem tud ellenállni a késztetésnek. Szárazan köhögött. Sokat, nagyon sokat, és féltem. Vizet adtam neki egy üvegpohárban, de nem segített.

            Amikor elővette egy roham, jobban megszorította a kezemet. Belém kapaszkodott. Mintha egy csöpp, törékeny kis madár dugná szárnya alá a fejét, vállához hajolt, oda fojtotta száját, hogy ne hallja, hogy megölje, elnyomja a köhögést. De az nem múlt el, és egyre csak rázkódott tőle sovány teste. Nem szólaltunk meg. Hosszan hallgattunk, de amikor körme a kezem bőrébe vájt, és amikor az ő keze alatt kétségbeesetten próbáltam markolni, felsérteni az asztallapot, mindkettőnk lelke azt kiáltotta – és visszhangzott valahol egy másik világ kőszálai között –: „Szeretlek!”

            Eltelt egy óra, majd kettő, és az ablakon többé nem szűrődött be fény, csak borongás. Az első nap sírtunk. Miután elhalkult az esti harangszó a városban, kimondta a nevemet, megint nedvesedni kezdett a szeme, és megkérdezte, hogy ma meghalunk-e? „Nem halunk meg” – csak ennyit tudtam mondani, és neki jobb szeméből, nekem is jobb szememből indult el egy könnycsepp. Végig az arcunkon.

            Lefeküdtünk. A fal felé fordult, s én átvetettem derekán a karom, és magamhoz szorítottam, és nyakában lélegeztem. Így feküdtünk. Minden bordánk látszott. Odakint dühöngött a szélvész, és esőfelhők gyülekeztek.

Sorokmajor, 2012. szept. 3.