Morózus volt a Nap, ellenséges a felhő, fenyegető maga a nagy ég, elcsigázottan ballagott, nem ért haza még. Tüdejére nehezedett a füst, a zápor után maradt, a házfalak között rekedt pára, csillámot csalt a gyári veríték homlokára.

            Azok a hosszú órák a gyárban! Úgy vánszorogtak, mint ő most az utcán, s most még fata morgana, azaz délibáb a szombat. Fájt minden tagja, s leginkább a szíve, amiben újra meg újra öldöklést vitt véghez a szegénysors prózaisága, a múlt, a jelen valóság s az igenis kiszámítható jövő: sivársága. Felperzselte a szívben bujálkodó paradicsomkertet, betemette a terjeszkedő deltákat, de sohasem tudta végérvényesen kiirtani belőle a víziókat – feltámadtak, megelevenedtek megint és megint, hiába a szürkeség lesújtó erőfölénye.

            Nap nap után újraálmodta látomásait.

            Szorgalmas dolgozó volt, lelkiismeretes és szótlan. Megkeményedett vonásokkal tűrte a robotot, a kenyérért cseppentek izzadsága cseppjei véget nem érő órákon keresztül. Az úri kaszt dúsabb profitja érdekében tett kitartó szolgálata nem gyümölcsözött. A kenyér volt a kilátás, eszményibb léttartozékra soha nem számíthatott. Nem emelkedhetett fel, mert máshogyan rendezték be ezt a világot. Az éhbérért kellett volna hálásnak lennie a hatalmat birtoklók elvei szerint.

            Keményen dolgozott, és gyűlölte a gyárat, gyűlölte az élete fölött parancsnoklókat.

            Nagy tettekre, nagy sorsra volt hivatott, de minden, minden kész volt megakadályozni abban, hogy megtárja mellét és szertelövellje a fénysugarakat.

            Nem írtak neki, és nem írt senkinek. Olykor okmányok aljára vonogatta az ő szignatúráját, néha ki kellett töltenie egy űrlapot, de nem írt, ha nem vitte rá a szükség, nem olvasott.

            Teremtést végrehajtandó erejét kizsarolták, csak a gondolat maradt.

            Most is, mint minden megátalkodottan reménytelen nap megesteledésével, leült a bérház tövében, haragos, rücskös betonon ült.

            S elképzelte a paradicsomkertet, az elterpeszkedő, fenséges deltákat, a méltóságteljes bérceket, és legbúsabban gondolta el a kedvest, akit sosem vetkőztetett le, és a gyerekeit, akik sosem születtek meg. Patkányodúba nem jő kacaj.

            S így verseket gondolt, poézist remekelt a fullasztó nyomorúságban. Gondolt és gondolt, talán a legszebb kiadatlanokat.

            Néma tisztelgés előtted, letorkolt, dicső költő! Igába hajtottuk fejünk mi is, munkásgyerek.