Most alkonyodik, s engem
szavad gondolkodtat:
azt írtad leveledben,
újra látni foglak.

Most béke van, nyugalom,
mert fáradt már minden,
s a múló napuralom
meghál szemeinken.

Szeretnénk, mi emberek,
nem gondolni rosszra.
Most nem tudni, mi lehet
még hibásan mondva,

hittelen odahagyva -
mit ronthatunk még el,
sejteni ki akarja
megestült elmével?

Most béke van, nyugalom,
egymagam ténfergek,
elhagyatott utakon
egyedül én lengek.

Nekem, örökké búsnak,
jó e percben, íme,
a szelek belehúztak
egy nagy, tiszta szívbe.

Nem tudom, kié lehet
a szív, az óriás,
mely óv sok kis életet,
mely reám is vigyáz.

De tudom, hogy már mélyen
a Nap, az ég színes,
s szavad után remélem,
hogy előkerítesz.

Most nyugalom van, béke,
a fénytánc utója,
felhőalj vöröslése,
szent, kegyelmes óra,

s egy féltő szerelemkönny -
s vissza már nem tartom.
Bármi lesz, bármi nem jön,
légy jó, mint az alkony!