Most múlt fél hét.
Őszi reggel. Szürke folt az ég,
szemeim is lehunynám még,
de nem tehetem.
Én már a vasparipát tekerem.
A hidegtől könnyes a szemem,
de azért az ügyére veszem
ezt a gyönyörű világot.
A tej-színű ködöt,
a miliom virágot.
Messze távolban a Kőszegi-hegyet.
Az istállót is, messze keletre,
s ugyanott a Nap,
mintha mellette lenne.
Narancsvörös és hatalmas.
Még sosem volt ekkora!
Vészjóslóan ég.
Hirdeti, hogy közeleg a vég.
Mintha perzselni akarna,
elégetni mindazt, ami rászolgált arra.

...Fölnézek az égre.
Két repülőt látok.
Két repülő, mi tisztán kivehető,
közel egymáshoz.
Rövid csíkot húznak. Katonai gépek.
Hirdetik, hogy urai az égnek,
sugallják, hogy éljen a háború.
És az ég is hiába dörög,
a nép is hiába hörög,
ők azért vannak, mert a háború örök.
De az időnk véges.