Nem láthattam soha,
de látni akarom!
Nem védhettem soha,
de óvni akarom!

Nem mondhattam soha,
hogy ez az én hazám
- kinek mondtam volna? -
de bizony mondanám.

Nem éreztem soha,
hogy jó magyarnak lenni,
csonka darab földet
nem tudok szeretni!

Nem gondoltam soha,
mi lett volna, ha...
csak a szívem szomjaz:
egy nemzet, egy haza.

Susognak a fák:
mind egy földből nőttünk!
Bú ül a tájon:
felhők fölöttünk.

Sok sötét felhő,
Azóta mindig.
Azóta várnak a harmatos mezők,
s egy virág sem nyílik.

Nincs jó, se szép.
Nincs semmi Azóta.
Megszűnt a világ,
mintha nem lett volna.

A végtelen semmiben
emlékfoszlány remeg.
Annak tárgya régen
nemzetem törte meg.

Mozdulnak a kövek,
mert az emlék fáj,
Megremeg a föld,
fölsóhajt a táj.

Villámlik az ég,
üvölt az orkán,
elbújik a Nap,
és Verecke ormán

felszáll egy turul.
Feltámad egy nemzet.
A világ elcsitul,
reánk figyelnek.

Halld meg, világ!
Hazátlanok vagyunk.
Földünk elrabolták.
De többé nem hagyjuk magunk!

Azon a földön jövőnk múlt.
Azon a földön vérünk folyt.
Azért a földért könnyünk hullt!
Mert a miénk volt. Így volt.
- Így lesz!