Tartott a két karom csöppnyi gyermeket,
vetettem koporsófedélre föld rögét,
néha rám találtak a kegyetlenek,
és néha bizony az én lelkem volt sötét.

Ember, ki most jössz, lásd a markom űrjét:
én már visszaadtam minden kedves holmit.
Én kiálthatom, hogy nincs nagyszerűség,
már számát se tudva, hány halál hagyott itt.

Én kiálthatom, hogy nincs keserűség,
mert más mellett aludt a Nő, de édesen,
ők ketten forrón élvezték a bűnét,
és az nem fájdalom, hogy én - emlékezem.

Közelebb, új ember, hadd nézlek téged!
Csak kifürkészhetőben mer bízni e szem,
hisz ezer esztendő volt már az élet.
Ne akarj sokáig maradni, gyermekem.