Átkos nap éjén szép volt az álom,
úgyis már csupán azok kedvesek,
úgyis már csak azokban vigyázom
a hőst, amiként nem ismertetek.

Amikor fekszem mozdulatlanul,
ropog a belsőm, s igaz föld terem,
míg körülöttem halottakra hull
a halott Isten s lenni gyötrelem.

Az álomban édes lányt találtam,
egy padon ült, házrengeteg előtt,
mondtam neki: éberen is láttam,
s ott nem mondtam meg, hogy szeretem őt.

De akkor térden, ölébe bukva
vallottam virágok verseivel,
s az emberek nem, sorsunk se tudja,
hogy kéz a kézben indultunk mi el.