Eszembe jutottál. És gondoltam, milyen
jó volna: betérni hozzád néhány szóra,
váti házadban, a keskenyben, régiben
ölelni a sovány özvegyasszonyt óvva,

kérdeni, mivel töltöd el napjaidat,
mi hír a faluban, hogy békében élsz-e,
és hogyha nincsen liszted, van-e, aki ad;
bevallani, hogy rég nem járok misére.

Dolgainkat megbeszélni kényelemben,
teát inni. Aztán felkötnéd a kendőt,
útban a kert felé okítanál engem:
valamire mindig valók az esztendők.

        ***

Mintha indulnék rögtön, talpon termettem,
de árnyam mindentudón megállt a falnál.
S én soká ültem az ágy szélén dermedten:
te jöttél eszembe. Nem az, hogy meghaltál!