Tudom azt az estét, nem volt régen,
az állomáson ittam boromat,
kibomló tavasz szagözönében
jött a vonat, és elment a vonat.

Elment a vonat, te maradtál ott,
boldog döbbenet, szép húsú végzet,
fogadtalak: mint a regés álmot,
mit szememre még anyám idézett.

Ott, ahol az ablak előtt rácsok,
ott, a falba illesztett köveknél,
ott butává hántolt a varázsod,
és égtek a fák, amerre mentél.