Elhagyva az erdőt komor síkra értem,
hol fák torzói álltak s hamu kupacban,
e kopár szélén, a megmaradt cserjésben,
cinegemadarak panaszoltak halkan.

Búsultam én is, mert ismertem a tájat,
mikor még zöldellt, vad volt s embertől szabad.
S most hallottam sok izmos fejszecsapásnak
s tűznek regéjét, mit a dúltak mondanak.

Szívemet rángatta kinek minden földi,
unt, szerencsétlen, becstelen földi dolgok.
Bosszulni vágytam az életet vagy szökni -
az űrbe! s úgy: nincs egy emlék, mit kihordok.

Ott, a megtárult, esett gallyas vadonban
most minden fájdalom összeverekedett,
ami lappangott bennem eltagadottan,
s meghaltam oly büszkén, ahogy nem is lehet.

Felébredtem. Álltam. A Holdra meredtem.
Fény nyúlt értem: érzett ez égi igézet!
A fény, mely megbénít, melyben szem se rebben,
melynek szeretője, aki belenézett.

Úgy tetszett, mint hogyha a levegőt körben
ezer gyertya kormozná, rengett, vonaglott.
Mozdulatlanul, híg aggyal gyönyörködtem,
a Hold, bűvös körmöci arany, ott tartott.

Aztán a levegő sűrűbb lett s igyekvőbb.
Benne voltak, kikkel egy gömbön születtem,
belefolytak az óceánok s az erdők.
Minden a Hold felé ment a szürkületben.