Barátom, nem tudom, hol a nyom,
mely hogy erre járt, bizonyítja,
de nézd, tegnap azon a padon
ültem én megürítve, sírva.

Csak úgy sírtam, mint az őszi rét,
mely mindegyre ritkul és fakul,
harmat volt a könnyem, semmiség,
csak úgy sírtam: haragtalanul.

Nem tudom, mikor kerül elő,
nem tudom, kihez indult innen,
nem tudom, még olyan lesz-e ő,
amilyen az emlékeimben.

Ha ugyan visszajön valaha.
Nem egy kedvesebb, nem egy másik;
simogató, vad, csalfa maga -
őt várom, csak őt mindhalálig.

Megőrülök e békességben,
mely körülvett, e nagy csend úgy bánt!
És nincsen itt, én mégis érzem,
és hajamon újra végigszánt.