Kabátban didergő magányban
fehér erdő torkában álltam,
galagonya ága remegett,
nem láttam a végtelen eget,
a csend szent volt s öröknek hatott,
előttem embertől elhagyott,
szűk út nyitotta szét a fákat,
melyek távol összébb találtak,
s lábnyomok sorjáztak a hóban,
mélyen e puha takaróban,
de megszámlálni sem lehetett,
hát ókumlálásféle helyett,
mert nagy ünnep volt érkezőben,
egy gondolat égett e főben:
a nyomok csak oda vezetnek...
talán a Fényhez közelednek.