Már a holdfény szobámba vág,
megtapad egy borosüvegen.
Vetetlen és kemény az ágy,
most az asztal mellett a helyem.

Csak feküdj le, sötét szemű,
körülpárnázva nem leszel itt,
de átjár az a létszerű
bódultság, mely belőlem eszik.

Nyugtasd meg, halkítsd szívedet,
kiforog az átok Föld innen,
én, csak én maradok veled,
még Káin, még a vágyaid sem.

S nem mozdulsz már, szépségesen
terülsz álmok gyűrte lepedőn.
„Alszol?” – suttogva kérdezem...
Tiéd e szoba s minden erőm.