Volt egyszer egy nagyszemű, árva,
szép dalokat tudó leányka,
voltak fürtös jó pajtásai,
e bakfisokkal járt játszani.

Csak a gyámja, vén, rút boszorkány,
érezte szálkának a torkán,
s ha végezetlen maradt dolga,
haragjában ellazsnakolta.

Sosem akadt egy kedves szava,
gonosz volt minden gondolata,
s akkor is, ha az görcsig fáradt,
gáncsoskodott a szegény lánynak.

Így teltek-múltak ott az évek,
a gyermek hajadonná érett,
és olyan túlragyogó szép lett:
napra néztek, kik őrá néztek.

Volt egy fiú, zsiványnak állt,
a rengeteg mélyébe szállt,
rejtektanyát ottan talált:
kimondották rá a halált.

A tündérszép lány őszidőben
rőzsét gyűjtött a nagy erdőben,
nem eshetett máshogy, csak ekképp,
meglátták egymást s megszerették.

Hogy mily könyörtelen a néne,
hogy mily terhes a létezése
s a fiút várja akasztófa,
sokáig nem beszéltek róla.

Hanem egy derült egű tavaszi nap
hűség-esküvés hagyta el ajkukat,
szent ünnepükhöz felöltöztek szépen
s elölték maguk nagy Duna vizében.