Albrecht von Johannsdorf: Ich vant âne huote
Egyedül találtam végre,
vigyázó nélkül, a legszebbet.
Rám tekintett, ilyet kérdve:
»Miért, hogy egymagadban lellek?«
»Úrnőm, ígyen adódott éppen.«
»Mondd meg nékem, miért vagy itt? Szándékaid nem értem.«
»Sóvárgásom, fájdalmamat,
kegyelmes úrnőm, azt panaszlom.«
»Óh, megfontolatlan szavad,
sirámod tudva, unva hallom.«
»De torkomra többé nem forr az.«
»Úgy ezer év múlva sem lesz kedvemre, amit mondasz.«
»Királynőm, hogy mit sem ér oly
mély hódolatom, lehetetlen!«
»Ne győzzön rajtad a téboly,
vigyázz, megharagítasz engem.«
»Elutasítasz s én meghalok.«
»Hát adott neked valaki ilyen parancsolatot?«
»Nem más, mint a szépség tette,
mely, csodálatos nő, a tied.«
»Szilárdságom rengeted te,
azért szólsz ily igézőileg.«
»Úrnőm, nem úgy van, az istenért!«
»Ha meghallgatlak, győztél s az ellenharc semmit sem ért.«
»Hagyd annak gyönyörét nekem,
annyit hát, hogy szívem hozhatom!«
»Nem tarthatsz ki úgy végtelen,
hogy csábszavakkal halmoztatom.«
»Amit mondok, zavar az téged?«
»Mert állhatatosságomat ostromolja beszéded!«
»Hitemnél vagyok magam is,
s ha most nyelved nem volna hamis...«
»Végy mostan tanácsot tőlem,
ne kérlelj, s hagyd el azt jövőkben.«
»Kívánságom ímhol teljesül?«
»Amit áhítsz, jó az Isten, másunnan hozzád kerül.«
»Szolgálatom és énekem
tehát a tetszést nem nyerte el?«
»Számodra mégiscsak terem
méltó díj, jutalmazva leszel.«
»Szép királynőm, mit jelentsen ez?«
»Dalaidtól s a szolgálattól vagy és lehetsz nemes.«
