Mint felmenőim, az erdőt jártam,
köznapi öltözetben,
(ők még puskásan meg kalaposan)
s egyre mélyebbre mentem.

Kijárt ösvényt biz én nem követtem,
a fák közt elbolyongtam,
hányszor akadtam szederindába,
de hányszor megbotoltam

korhadó ágban, földdudorokban!
Azzal nem törődtem én.
Szabadon, könnyűen szállt a lelkem
a természet tág terén.

Akkoron is valami költemény
soraival bíbeltem,
alig néztem lábam elé, mégis
hullott agancsra leltem.

És mikor a földről fölemeltem,
éreztem, jó súlya van,
amellett páratlan szép darab volt,
hogy elámultam magam.

    ***

Indultam s mentem lassan, hangtalan,
tavaszeleji kincsem
elvittem öregapám sírjára,
a vadásznak elvittem.