Megírom hát ezt a verset,
forgatom, ím, a tollamat,
a lapra kék tinta serked,
száradó sorhoz sor tapad.

A szépeket már megöltük,
hogy élhessen rusnya magunk
és az eget összetörjük,
mert csupán most, csak ma vagyunk.
Nincs messze az Idő vége;
sietünk, nagyokat lépünk,
óh jaj, az űr hűvösébe
hullik remegve emlékünk.
S eltagadjuk semmi voltunk.
Minden díszünk, minden színünk
szökik rólunk, s amit hordunk
haragvón és fáj: a szívünk.
Végre szememet becsukom,
s elér a világ-virágzó
távol s az egyik kulcslyukon
kiszivárgó halk gitárszó.

Megírtam hát ezt a verset.
Sok az, amit mondanom kell,
s talán holtomig kesergek:
még a felét sem mondtam el!