De láttam.
Az szép volt.
Az szép volt.

Az utcákon hegedű szólt s furulya,
zene szállott, volt bár akármely napszak,
táncosokról színárt lövellt a ruha,
s én is kimentem, hogy verset olvassak.

Az utcán derű volt közakaratra,
melytől esős idő is megszelídül,
haragját mindenki lakásán hagyta.
Én se veszekszem a házamon kívül.

Tudod, csodás volt, hogy utcára mentek
a művészek, e szelíd pionírok,
s ott szorongattak gitárt s pergamentet.
S ma senkié se, mit papíron írok.

Néhány, ki szívembe markol élesen,
feleim arcát nem vonta bágyatag
holdfénybe holnaptól való félelem,
s a borral együtt áldották vágyamat.

De láttam.
Az szép volt.
Az szép volt.

Ha pihenni tértem, a másik oldal
munkálkodni kezdett, magvakat vetni,
és az anyámnak szedett virágokkal
kezemben sietve nem nevettek ki.

Ha kétségem harsant völgyön és dombon,
életigenlés hangzott a visszhangban,
jogom volt, s éppúgy férfiúi dolgom,
szeretni minden nőt, akit izgattam.

De láttam.
Az szép volt.
Az szép volt.

A vizionáltnak a valós létben
fel-feltünedeztek nyomai sorban,
s már nem talány, hogy elaludtam ébren,
s már nem rejtély, hogy felébredtem holtan.

Úgy tűnik, nincsen ahhoz tehetségem,
hogy megírjam, mint azt szerettem volna,
a szebb világot fekete hegységen,
tetején, hogy felettem magányos fa.

Piliscsaba, 2012. nov. 18-21.