Láttalak gyermekként, édes barátnőm – alighogy kimondtam most az első szavakat, ne nevess ki! Ma láttalak kisgyermekként, csak egy pillanatig, ma, amikor már felnőtt nő vagy, s nem is vagy itt. Úgy hat, tudom, mint aminek nincs értelme, azt hihetnéd, megtébolyodtam, de hadd súgjam betűkön keresztül, Kegyelem: el fog jönni a perc, amikor meg fogod érteni, mit láttam, mit éreztem az előbb.
Ez az egész annál is hihetetlenebbül hangzik, hogy, ugye, a valóságban, a tények szerint, amelyek mindkettőnk számára nyilvánvalóak, s amit bármely ismerőnk igazolhatna: gimnazistaként kereszteztük először egymás útjait. S én gyermek, olyan gyermek, akit még nem eresztenek egyedül az iskolába, tehát első, második vagy harmadik osztályba járó, nos, ilyen én Szombathelyen voltam, de te messze keleten. Mi friss hajtásként, zsenge csemetékként nem, nem, nem, nem találkozhattunk. Nem láttalak, kedves, mikor még kócos – hát, talán nem mindig, de némelyik tanítási napon tagadhatatlanul borzas fejű nebuló voltam és minden csínynek lelkes támogatója, odaadó pártfogója a bolondozásnak. Mikor te még cserfes gyermeklány voltál, egyikünk sem tudta, hogy a másik a világon van.
S én mégis láttalak, sok évvel később; a vonaton ültem, és átlépve az idő korlátjait megpillantottalak. Szép gyermek voltál. Egy kislány néhány üléssel odébb olyan volt egy pillanatig, mint te egy évtizede. Igenis tudtam, hogy te jelensz meg gyermekként, Kegyelem, mert sokáig fájt utána a szívem.
Budapest felé a vonaton, 2012. okt. 7.
