(A kövön, előttem fekve, hadd írjalak meg!)
Ablakok sorával mögötted
és kukucskáló életekkel,
míg az erdőben ágak törnek,
te felülsz a kőre s lefekszel.
Eldőlsz, mint a füvek a lápon,
ha nem változik a szélirány,
s kacéran mosolyog najádom,
az újdonan kéjes régi rám.
A maszkabálból elsurranva,
mit a világ unásig játszat,
bámulom állad, combod, barna
hajad s alakodon a vásznat.
S másfelé nézel: elmerengesz,
szemed lencséjén áll az erdő
és az egyetem, és nevemhez -
úgy sejteném! - a te neved nő.
Mögötted Házam szegletei,
térded hajlatában aranysors,
s trónjáról bús kezem leteszi
a muszáj-királyt. Te parancsolsz.
Te parancsolsz. Elnyúlva, szótlan
ragyogsz előttem. Tied a trón.
Hullámtörésben fodrozódtam
én, s te, halászlány, szeded adóm.
(A kövön, előttem fekve, hadd írjalak meg!)
Piliscsaba, 2012. okt. 2.
