Nézz rám a vonatablakon
túlról, a csöndüvegen át,
vén koldusként hallgat, vakon
a világ, de szíved belát,
s dúdol, én tudom, hogy dúdol!
Míg sokadszor intesz sután,
s homlokodon széjjelhúzol
száz gondráncot egymás után.
Tudom, hogy dúdol, s hogy szirén
dalánál szebb, s valóságos,
s gyenge, mint késő őszi fény
körülöttünk zsivaj, káosz,
mert szeretsz, mert én szeretlek.
Búcsúzol félszegen intve,
félsz, hogy nagyon észrevesznek.
Bánatban élsz eleinte,
s miután elváltunk, élek.
Majd kibont a nap, majd kibont.
Nehogy kimondd egy kérdésed:
„Mikor látjuk egymást viszont?”!
Nem tudom, áldott jó lélek,
s ne törd át e vaspavilont,
ha vissza, hát visszaérek.

Piliscsaba, 2012. szept. 17.