Lásd, eljöttem, gyöngyök gyöngye,
szépek szépe, lelkem üdve,
üvegcsémbe rétek gyönge,
tiszta harmata helyült be.

Nézek rád, s a földbe bűbáj
gyökerezteti a lábam,
lenne örök érvényű bár
a múlások viharában!

Bár ne dörögne sorsomra
a nagy ég, hogy máshol teljen,
maholnap már hét hegy orma,
három víz tart messze engem.

S most: fogadd e néhány cseppnyi
tavaszt, mit hoztam, tőlem el,
az emlékezést jelenti,
mi közelgő időkre kell.

Nem kívánom, amit szoktak:
virulj, rajtad áldás legyen;
mert hiszlek százszor áldottnak,
s hervadhatatlan vagy nekem!