Vonat vitt a hegyek közé,
akkor volt szeptember hava,
mögöttem megyehatárok,
s mind, kit ismertem valaha.

Kimeredtem az ablakon,
rengeteg erdőket láttam,
s a »mi várhat rám« sóhaja
elveszett a robogásban.

Szekrény, ágy, bár nem ugyanaz,
egyszerre csak idekerül:
körülnéztem egy szobában,
sorompóknál idegenül.

S mikor jártam egymagamban,
mindenünnen sírt az otthon,
úgy hiányzott néha apám,
hogy azt jól el sose mondom.

Kocsma előtt ácsorogtam,
Holdba, égbe belelátva,
mikor megtárult az ajtó,
s ott állott a völgy leánya.

Ha felhördülsz: ilyen helyen
nincs szentség, nincs ártatlanság,
elárulom, amit tudok:
nyomorultak, kik megtartják.

Ő érdemel dicséretet,
mert ő nem hagy felejtetten,
kijön hozzám az utcára,
s örül, hogy övé a versem.