A lámpafény átüt a fekete lombon,
megvakult házakban hallgat az éjszaka,
nincs helyem a földön s szívemet bolyongom,
hallván csak ennyit ott: még nem értél haza.

Nem harcolják már hasztalan a harcukat,
ilyenkor álmokat látnak az emberek:
tudók és együgyűek, szegények, urak;
s a kapualjban ráng különös rettenet.

Öreg csillagokban úszik a pocsolya,
az utcában levélverő szél kódorog,
mennyi delejes csönd, mennyi nehéz csoda,
de - ide hazaérni, mondd, az jó dolog?