Kutyául érezte magát. Megsemmisülten rogyott le a kanapéra. „A francba, ezt is elcsesztem!” – gondolta. Felvette a könyvet, amely ott hevert mellette, kinyitva és lapjaival lefelé fordítva. Az előző nap estéjén kezdett bele, a ponyvairodalom egy feledhető darabja volt. Olvasni kezdett, de annyi mindennel volt tele a feje, hogy egy mondat sem hatolt el a tudatáig. „Nem, ez így nem lesz jó. El kell szöknöm magam elől, itt kell hagynom azt az élhetetlen surmót, aki vagyok. El kell feledkeznem az ide begyömöszölt életről. Ki kell szellőztetnem a fejem.” Azzal fogta magát, felkapta a kocsikulcsot, kilépett az ajtón, és autóba ült. Nem tudta, merre fog menni, csak azt tudta, merről, milyen kisemberi gyehennából jön.

            Valahol a város szélén állt meg. Mikor kiszállt a járműből, nagyot nyújtózott, habár a felszabadultságnak még a magva is kirohadt belőle. Elnézegette a rosszul vakolt házakat, a félbehagyott építkezéseket, s elindult a földút felé, melyet fiatal akácok és óriás platánfák szegélyeztek. Nem messze egy mezőt lehetett látni, s azon túl az erdőt. Még sosem járt erre, de falun nőtt fel, s tudta, hogy a kies tájakon barangolván megnyugszik az ember.

            A földút egy részét törmelék borította, mely legfőképp cementkötésű forgácslapok dirib-darabjaiból állott. Nem csak úgy szanaszét szórták, hogy ne otthon zavarkolódjon, hanem a gödröket igyekeztek betömni vele. Elismerően bólintott, nem mintha bárki is láthatta volna, de nem szerette a hanyagságot, míg az ésszerűség a jelenlétével arról győzködte őt, hogy még nem bolondult meg teljesen a világ.

            A mezőt körülölelve kétfelé ágazott az út, s itt már csupán a kerékvágások voltak terméketlenek, a közép zöld volt a gaztól. Egy pillanatig tétovázott, de aztán balra fordult, mert úgy vette észre, hogy ebben az irányban egy jó darabot mehet, anélkül, hogy bárki is háborgatná, hiszen kultivált területek között nyújtózott a poros szalag, amely csábította a lábát, s ezen az ágon senkit sem látott, míg a jobbra tartó ág bokrok sűrűjében tűnt el, jó része rejtve maradt, és nyilvánvalóan az erdőbe vezetett. Nekivágott hát a néptelen, puszta tájéknak.

            Hanem alig pár lépést tett még csak, amikor valaki harsányan ráköszönt:

-         Adjon Isten, amid nincsen!

-         Jó napot – morogta az öregembernek, aki egy bála árnyékában ücsörgött, és épp szájába vette a cigarettáját. Sejtelme sem volt, hogy került oda hirtelen az életerősnek látszó aggastyán.

-         Te nem vagy idevalósi. Hová tartasz? – érdeklődött az öreg.

-         Csak sétálok egyet. – Kissé furcsának találta, hogy ez az ismeretlen tegeződött vele, de olvasta valahol, hogy a régiek – nagyon régen volt az – mind per tu voltak egymással, s a királyokat is letegezték.

-         Rokonszenves vagy nekem, fiam. Ugye, nem vennéd zokon, ha elkísérnélek?

Mit is felelhetett volna erre? Tiszteletlenség visszautasítani egy öregembert. Hát így szólt:

      -    Nem. Jöjjön csak!

Erre a vén föltápászkodott, s máris mellette termett. Rámosolygott a félszeg jövevényre, s jobbját kinyújtotta, hogy csak menjenek.

            Hamarosan beszédbe elegyedtek, s mint azok általában, akik először találkoznak, felszínes társalgást folytattak, miután egy kézszorítás kíséretében bemutatkoztak egymásnak. Panaszkodtak a nehéz körülményekről, fejcsóválva megemlékeztek a mindennapi bajokról, szidták a politikusokat, szó esett mindenféle apró-cseprő dologról. Ám egyszer csak megtorpant a városból menekvő, s a másik vizenyős szemébe nézve megkérdezte:

-         Miért voltam rokonszenves neked?

-         Mert bánat ült az arcodon – válaszolta az ősz. – Segíteni szeretnék rajtad.

-         Hogyan segíthetnél rajtam?

Az idős ember összeráncolta a homlokát, és elfordította a fejét.

-         Pedig inkább lehettem volna ellenszenves – vette föl az elejtett fonalat a bűneit sajnáló. – Úgy érzem, kővé vált a szívem. Nincs bennem semmi jó, gazember vagyok.

Ettől kezdve dőlt belőle a szó, az öregember pedig türelmesen hallgatta.

Elmondta, mennyire elhibázta az életét, s milyen sok van a rovásán gonosz sorsa miatt. Miként hidegült el a feleségétől, miként lett rossz apja gyermekeinek, hogyan gyűlölte meg a világot, miért volt képtelen megváltoztatni a hozzáállását, hogyan maradt érzéketlen mindenki más gondjai iránt s keményítette meg arcvonásait, hogy még egy mosolyt sem ajándékozott azoknak, akik őhozzá tartoznak – semmit sem rejtett véka alá. Váltig átkozta gazember voltát.

Micsoda utálattal viseltetett a munkája iránt is, milyen fásulttá vált, hogyan indult meg a lejtőn, szegény szüleivel, kiket meggörnyesztettek az évek, hogyan veszett össze a minap – fölsorolt mindent, ami a szívét nehezítette. Aztán nem szólt többet. Terhes lett körülöttük a levegő.

Hallgatásba burkolózva bandukoltak tovább. Nagyobb idő elteltével a vén egyszer csak megtorpant, s a másikra szegezte fenyegető tekintetét.

Az út szélén ott nagy tömegben nyílott a zsömlevirág, a sok apró, lila szirom szinte egybefolyt.

-         Tipord le a virágokat! Tipord le őket! – ordította az öregember, s kidagadtak közben nyakán az erek.

A bűnös nem tudta mire vélni a dolgot, s csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, megrökönyödve. Megnémult a csodálkozástól.

      -     Tipord le a virágokat! Az összeset! Tipord le! – ripakodott rá megint az öreg, és egész valója reszketett az indulattól.

      -     Nem! Nem tiprom le őket! – visszhangzott a tájon, melyen még a szellő is megállt, és mozdulatlanná dermedtek a könnyű szárak s az ágvégekre kiült levelek.

Az öreg erre elmosolyodott, s így szólott csendesen, miközben szeméből kibuggyant egy őrizetlen könnycsepp:

-         Íme, tudom, hogy nem vagy rossz ember.