Ha összecsuklotok megtörve,s hiszitek, nem viszitek többre,beleveszni a ködbe.Mikor ti nevettek, s ahányszortiteket fecsegés leláncol,eltűnni, mint a kámfor.

Végtére léptem otthoni porba,köszöntöttek szobámban a tárgyak,párnám nyugosztalt rövid álomra,orgonaágat törtem anyámnak,megörültem a meleg levesnek,ruhát raktam, mit magamra rántok,úgy gondoltam, megírom e verset.S most mennem kell, tudom, alig láttok.

Előttem csillogás, hullámok, mélység,a legpartabb parton ámulok.Hallottam végtelen nádasok zörgését,mikor a szél a fák alá bukott.Láttam hirtelen mozdulni a vizet,s lábamig tágultak a körök.Valami rejtelmes, talán istenideg,feszült a levegőben, őrködött.Éreztem az újító…

Ez a rossz íz mi a számban?Minden, amit elhibáztam.Mi e fojtás a torkomban?Minden, amit elrontottam.A fáradt könny mi szememben?Mindaz, akit kinevettem.És az űr mi a fejemben?Mind, akiket elfeledtem.A két kezem miért remeg?Mert szeretem a mérgeket.És a hús hová tűnt rólam?Disznók…

Majdnem minden ruhám levetettem.Fekszem a fűben, nézem a kéket,melyben ideges robajjal úsznakfehér, anyátlan repülőgépek.Olykor kiürül, elnémul az ég,s a nyírre vándorol tekintetem,megkérdem némán a néma fától,mikor terem táltosbotot nekem?