Kis epizód apró versbetéttel.

            Alkonyodott. Állhatatosan susogtak a promenádot szegélyező iharfák lombjai. Párizs üres volt, üresnek tűnt, még éppen ellebbenő uszályát lehetett látni, amint a sétány túlsó végén kifordult a nyár. Most elhagyatott volt a békülékenység e jó szagokat árasztó útja, mint a dorbézoló szegénység bacchanáliái után a reggeli udvarok odahaza.

            Martina megállt a törzsek líneáján, és széttárta karját a világnak a zsongító, elixíres egyedüllétben; majd keresztbe tette mellén a kezét, és meghajolt az életnek.

            Léptei ringásába verssorokat fűzött:

Párizsban rázkódott a juharlomb,

kérdezte, s nem volt hangjában aplomb:

„Megnéznéd-e velem a Jupitert

s a követ, melyet Sziszüphosz cipelt,

Párizs szélén az utolsó alkonyt?”

S nem felelt az ember, csak vállat vont.

Krisztus, isten, fehér keblű, tudod,

nem kerülted el a flagellumot.

            Valaki ostorral csapott a koronákra; azok megrendültek, s Martina tekintetével követett egy estében kerengélő, forgolászó, csöndes falevelet. Akkor úszott le a sétány végére a vöröslően búcsúzó korong, ott ereszkedett, ahol megszakadt az út, félig merült a házak mögé, és megsimogatva lehanyatló sugaraival arcra borult előtte a Nap.

Piliscsaba, 2012. nov. 7.