A törzs szálláshelyének területe szinte állandó volt az évszázadok során, csupán jelentősebb, a falu nagy részét lángokkal elemésztő tűzvészek után hurcolkodtak odább, és sok életet követelő, vesztes összecsapásokra következett új menedék, biztonságos szeglet keresése. A háborúság nem volt ritka, gyakran ütköztek meg kóborló vadászaik ellenséges törzsek tagjaival. Minden alkalommal, amikor csak valaki a sűrűség mélyére merészkedett, csetepatéra kerülhetett sor, ám ha hadat viseltek, és igazi vérszomjjal indultak neki az erdőnek, a küzdelemben, melybe egységesen és feltüzelve vetették magukat, alulmaradtak néha. Ilyenképpen megtörtént nemegyszer, hogy áttelepítették a falut, mindazonáltal nem hagyták el sosem a tenger közelségét, s előző lakóhelyüktől három nyíllövésnél nagyobb távolságra általában nem szakadtak. Ennélfogva átallnám e bennszülött közösséget vándorló törzsnek nevezni, sokkal inkább voltak menetkészek a kényszerűségben és alkalmazkodók. S ezért is bátorkodtam megjegyezni történetünk legelején, nyájas olvasó, hogy századok alatt sem keltek hosszabb útra az ismeretlen felé, hanem ide-oda vergődve ott, de a gyökerek földjén maradtak. S amilyen kis csoportulatot alkottak e félmeztelen vadak, könnyen megelégedhettek a sziget déloldalán keresztülbolyongott körrel, mint világgal.
Szorgalmat, kézügyességet, elevenséget követelt tőlük a természet és a cirkumsztanciák. Mivé lettek volna, ha e tálentomok hiányoznak? A nagy ritkán odavetődő utazók megütköztek, milyen izgágák ezek a népek. Ugyanúgy, ahogy a Nyugat iskoláinak tanítói elhűlnek, ha igencsak mozgékony porontyot kapnak kezük alá, s hamarosan lazarétumba ajánlják őt vagy magukat. Hiába, e tulajdonság nélkülözhetetlen ott, ahol könnyen sebezhető primitív népekre ezerfelől leselkedik a veszedelem. A discipulus, a diák pedig, aki nyughatatlanságával őrületbe kergeti nevelőjét, egyszerűen csak olyan sajátossággal bír, ami az ősidőkben, állandó, vigyázatos éberségben, elengedhetetlen volt.
S harcos, forradások borította férfiak, vadászok, fedetlen emlőjű asszonyok meg pucér fenekű kölykek közé nyomorék született. Satnya volt, mint a sarjú macska, egyik fele a másiknak nem volt tükörképi oldala, vézna volt és görbe hátú. Haja ritkásan és csapzottan tapadt koponyáján, mintha ez a vakarcs az újszülötti lucskosság nyomait viselte volna tovább a fején.
Ha csak csömörletes lett volna ránézni, elfintorodva kerülték volna ki, azonban mégis megköpdösték őt gyakorta, és belerúgtak, ha útban volt vagy úgy csinálták, hogy útban legyen, mivel felettébb bosszantotta főképp a vad férfiakat és érésben lévő fiúgyermekeket, hogy a kis torzszülött alkalmatlan a cserkelésre, ügyetlen bármely kéziszer elkészítéséhez, a porban gubbaszt vagy a kunyhó hűvösében ülve mered maga elé, és nem beszél sohasem, soha egy szót nem lehetett venni tőle, hanem morog, vinnyog, mint az ördögfióka. Nem utolsósorban: van az a furcsa szokása…
Napjában elbotorkázik a tengerhez görcsös tagjain, s fájdalom figyelni e vonagló zarándoklatot; leginkább a naplemente órájában, hiszen az nemcsak a költők álmodásainak, hanem minden más lélek a jóról való képzelődésének ideje is. Csak leül a szirten sötét embertorzóként, alant, a meredély tövében morajlik a hullámtörés, mely néha fölpermetez hozzá, és bámulja a habokat, háttal mindenkinek.
Háttal a gyűlölségnek. Mert ilyenkor, elvonultságában, néma merengésének alkalmával néztek rá mindig a legnagyobb, elfojtott gyűlölséggel a természet édesgyermekei, akik nem háborgatták azért, ha a tengernél volt, mert valamiféle bűbájt sejtettek abban a helyzetben körülötte, ami az empátia hiányánál fogva elborzasztotta őket. S azért sem szabadultak meg szörnyű rémalakjától, mert az anyja a nőstény tigris vehemenciájával védelmezte korcsát éveken át.
Évek hosszú során át, mígnem belefáradt.
Nem kellett már soká várni. Egy nap a törzs két harcosa egészen megőrült, megveszett az erdőben termő vörös bogyótól, és lihegő, csahintásoktól éktelen rohanással lepte meg a lehanyatló napkoronggal szemben merengő nyomorékot a szirten. Bestiális, tomboló dühükben nem teketóriáztak, két oldalról megragadták hóna alatt a boldogtalant, és lehajították a mélybe. Vad táncot jártak, míg…
A gyermek vinnyogva, bőgve, artikulátlan, el-elfúló bődülést hallatva viaskodott a hullámveréssel, mely, hogyha lett volna olyan a sziklafal alján, se hagyta volna fogódzót találni. Nem tudott úszni. Más volt a teste. Sátáni arcát még jobban eltorzította a tehetetlen kétségbeesés.
Azok odafent lassan felhagytak a tánccal. Lassan csönd lett és mozdulatlanság, csak a hullám csapódott mintegy megnyugodva, egyre erőtlenebbül a szirthez.
És az anyának volt az a furcsa szokása: napjában elbotorkázott a tengerhez, leginkább a naplemente órájában, leült, és bámulta a habokat.
Sorokmajorban és Piliscsabán, 2012. okt. 19-23.
