Az ábrándos ifjúság alatt,
mely reményes kor elhagyott már,
szereztem e zenetárgyamat
a billentyűknél, sárga Holdnál.
Tizenkilenc esztendős voltál,
mikor utoljára láttalak.

Már ernyedt a testem s ősz fejem,
s éjente fehér zongorámon,
titkon, a magányos őrhelyen
csak e régi dallamot játszom,
bár tizenkilenc éves voltál,
mikor utoljára láttalak.

Virágok nyitották kelyhüket,
anyák a méhüket kitárták,
eljárt az idő, s tarlótüzek
strázsálták szívemet, az árvát.
Tizenkilenc esztendős voltál,
mikor utoljára láttalak.

Hiába nyújtóztam s dacoltam,
győztem a Sátánt fél arasszal,
meg volt írva a torlaszokban
s révekben, hogy az isten kancsal.
Tizenkilenc esztendős voltál,
mikor utoljára láttalak.

Vártam, vágyódtam, elepedtem,
napra nap termett, zongoráztam,
évről évre a bevetetlen,
puszta, a neked épült házban.
Tizenkilenc áprilisod volt,
mikor utoljára láttalak.

A Föld furatokon át haladt,
s felbomlott minden rend meg osztály,
lány a fák alatt, te lángalak,
neked játszom a sárga Holdnál!
Tizenkilenc esztendős voltál,
mikor utoljára láttalak.

Piliscsaba, 2012. okt. 13.