Mint kívülálló figyeltem a mulatságot, a munkaunt emberek péntek esti duhajkodását a Nagy Elérkezett köntösében, szinte láttam hálatelt szívüket, s az arcukon ragyogó öröm mutatta: túl is csordult az a hála, amit az eljövendő két pihenőnap iránt éreznek. Megtelt és felbolydult a csapszék, az egyetem kihelyezett tanszéke, a Kenderesi úti italmérés. De most jószerével csak én képviseltem a bölcsészkart, s én – ha jobban belegondolok – nem igazán képviselem. A szálas kétkezi munkások, karbantartók, gépbeállítók s mindenféle becsületes dolgozók nyurga, új elevenséget nyert, mámoros és víg csoportja közel a bejárathoz, a kocsmapulthoz szintolyan közel tartott parttalan, véget és célt nem érő konzíliumot. A hátulsó fertályból, a magányos asztalok földjéről hallgattam beszélgetésüket s az üvegpoharak koccanását. Hallottam harsány nevetésüket és csikorgó, durva élceiket, s habár végignéztem a helyiségek között ide-oda vándorló kisebb társaságokon is, egyenes és kényelmes rálátásom mégiscsak e sziporkázó, vidám seregletre nyílt, így hát odafigyelésem az övék volt.

            Élénken emlékszem. Alighogy az ivóba lépett, megtorpant. Épp az ajtófélfa és a vígságos, hangos csoportosulás között, azon az egy méteren. Szemét nagyra meresztette, fejét idegesen, tanácstalanul forgatta, s rögtön megértettem – ez nem csupán testbeszéd, hanem lélekbeszéd is volt, ami körben kilökődve csak bennem, a figyelmezőben talált ütközőpontra –: megrémült a többi ember hatalmas jókedvétől. Aztán észrevettem: veres inget visel. Felkeltem asztalomtól, elindultam feléje, szemem rászegeződő parancsolatával fogva tartottam, hogy ne mozduljon, ne keltsen gyanút, s még mielőtt bárki is felfigyelhetett volna rá, félrevontam. Régóta foglalt helyemen leültettem magammal szemben.

            A körme alatt is vereset viselt.

            „Mit tettél?” Válaszolt.

            „Miért tetted?” Hezitált, de azután szaggatottan, akadozva, mintha rosszul emlékezne, megnyilatkozott. Elsősorban motivációjára, okaira voltam kíváncsi, s magáról a rettenetes kázusról elég volt annyit megtudnom, hogy a forrásnál, az Iluska-forrásnál történt. S míg vontatottan igyekezett felvilágosítani indítóokairól, vagyis életének meghatározó eseményeiről és impresszióiról, több alkalommal is lesütötte szemét, s a mandzsettával kezdett babrálni. Ha most ujjainak látványa nem hatott volna rá riasztólag, bizonyára ujjait nézegette volna zavarában. Ezekben a momentumokban őszintétlen akart lenni, én azonban arra kértem, nézzen a szemembe, nem szeretném hazugságon érni.

            Úgy hiszem, egy órán át vallott. Én voltam bírája, világosan láttam életét, s felmentettem őt. Ahogy G. Büchner is felmentette a gyilkos Woyzecket, egész műve azt a célt szolgálta, hogy feloldozza az ilyen szerencsétleneket. Instinktive Verteidigung des Sünders. Mert magának a költőnek a sorsán is szánakozni kell, és a költő érzi magamagát a leginkább roncsnak, boldogtalannak és bűnösnek. Oltalmába venné még a füveket, pókokat és bogarakat is – és gyakorta oltalmába veszi.

            „Menekülj!” – súgtam az asztal fölött közel hajolva, ijesztően, tudom, nekem is bele kellett borzongnom, de csak így lehettem biztos abban, hogy szívébe, elméjébe, sorsába vésődik, amit azután mondok: „Messzire mégy. Új életet kapsz a nagyvilágban, és emberbaráti cselekedeteket fogsz véghezvinni.”

Piliscsaba, 2012. okt. 10.