Kezdték elhagyni, kezdtek eltávozni a szélrózsa minden irányában, mintegy mindjobban táguló circulust kerekítve az egy szem leány köré, mintha pokolgép lett volna, amely detonál, és eltöröl mindent maga körül, nyoma sem marad semmi élőnek, ami előbb még ott volt.

Az emberek nyugodt, flegma sétatempóban távolodtak: ezrek meg ezrek, egyre tágítva a koszorút Martinától. Hátra-hátrafordították fejük, nyelvet öltöttek és gúnyolódva mutogattak rá. De nemsokára elfeledkeztek róla, csak mentek, mentek előre egymás kezét fogva, és Martina szomorúan meredt az emberi hátakra, mígnem végleg letett arról, hogy barátságos vonásokba szedve viszontlátja arcukat.

A gonosz lelkek: a csábítók, kerítők, kísértők, kik sötéten gomolyogva szállongtak keresztül-kasul, most démoni kacajjal röppentek tova, mely még sokáig és vérfagyasztóan visszhangzott mögöttük.

Martina költő akart lenni. Semmi más, csak költő.

Fájdalommal csordultig telt szívvel és feltoluló könnyekkel szemében nézte most az angyalokat, akik utolsóként indultak meg, nagy, fényes és fölényes csoportban az elborult égen, akik fejüket rosszallón csóválva keltek szárnyra. Nézte, nézte a méltóságos, a messzeségben egyre zsugorodó égi sereget, hátha mégis megértik őt, de…

Piliscsaba, 2012. okt. 3.