Ott voltam vele – higgyetek nekem! Nem testi valómban kísértem drága lépteit, de vigyáztam minden istennői mozdulatát: odaálmodtam az ébrenlét egy furcsa, titokzatos pillanatában hozzá, s tudtam, kötelességem látni… nekem kell féltő és csodáló tekintettel illetnem őt.

            Mikor szívében halál jár. Mikor amiből jövőnek, életnek kellene sarjadnia, de legalább egy boldog évnek, a szerelem viszonzatlan, eldobva hever kietlen, terméketlen földsiváron. Mikor a rózsát letapossák. Mikor hiába nyílnak a virágok. Mikor ami által kettő gyarapodna, ugyanaz egymagában pusztulást támaszt benne, a lányban uralkodó parancsolattá lesz: „Enyéssz, emésztődj!” Mikor dühös és meghitt könnyre fakasztó szépen és beteljesületlenül imbolyog, aki szeret.

            Ott voltam, s láttam őt, de ő nem látott engem. Egy könyvet lapoztam fel szobámban az íróasztalnál, amikor egy távoli vidéken az alacsony kőfal tetejére lépett. Mezítláb volt, s fehér szoknyaruháját néha meglegyezte a szél. A határokban erdők álltak őrt: mindkét oldalon rengeteg zárta a tájat.

            Csend volt, ember nélküli csend, csak ő mozdult a tájékon közülünk, akiket megöl a Szépség. Lábujjhegyen járt, lassan, andalogva szedegette a kőfal hegyiben könnyű lépteit, s meleg-szagú volt a bőre. Madárdalt és szirmot nyitogató napfény esett az elhagyatott térségre. Így imbolygott az öreg kővonalon, végigment a falkaréjon, mint a Hold az éji égen. Járása libegés volt, nőké, lányoké, kiket a férfiszem törékenynek és könnyűnek lát általában, hát még ő fehér pongyolájában, meztelen vállával s lábával milyen tündéri súlytalan volt!

            Lépkedett a kőfalon a lány, kié viszonzatlan, légies volt és gyönyörű, illatos hajába, tiszta lepleibe kapkodott a fuvallat, fájt kicsi szíve, a kiontott jótékony fény elevenítőleg csorgott mindenhová; lépkedett a kőfalon a lány, kié viszonzatlan, megszakadt a szíve, és lent, a földön, pompás virágok nyíltak körben.

Piliscsaba, 2012. szept. 30 – okt. 1.