Szenftner Gergelynek ajánlom.

           A sötét, félig lefüggönyzött, s különben is éjszakába boruló szobából látni lehetett az erődítményszerű diákszálló egyéb részeit: hol erősebb, hol halvány illuminációval hintették be a lámpatestek a belső udvart, melyen furcsamód fényes nappal is kevés lélek lézengett, s amely, mintha római villa tartozéka lenne egyben, olykor átriumnak neveztetett. Oszlopkaréj ölelte, vette körül, s e gőgös árkád tetejében jobb kéz felől vastag, kőből való korlát húzódott, de néha inkább széles és hasznos párkányként jelent meg a lakók gondolataiban, tudniillik lusta, elnyújtózott könyöklésre kiválóan alkalmasnak bizonyult, mi több: kövérsége okán akár rá is heveredhetett az ember. Egy helyütt erkélyt képeztek ki mögötte, melyen két szoba osztozott. Bal kéz felé megszűnt az íves alkotmány, ott már csak ablakok meresztettek üvegszemet a középre.

            Egészen szemben, a túloldalon is égett a világ, a bejárathoz vezető lépcső mesterséges fényben fürdött. Zavartalan, tiszta perspektíva kínálkozott az átriumra nyíló rácsos kapu felett.

            Azt hitte, semmi se fog történni, hogy amely szeptember-éjszakai kép szeme elé tárul, nem veszíti el mozdulatlanságát, nyugalma megbontatlan, csendje megtöretlen marad.

            Ám mielőtt ellépett volna az ablaküvegtől, történésre lett figyelmes.

            A fiú, aki kikerült a bejárati ajtón s a megvilágított lépcsőn láthatóvá vált, kapucnis pulóvert és bő, hetykén leeresztett nadrágot viselt. Mesterkéletlen, természetes, úgymond rapperes dinamikával kezdett lefelé haladni a lépcsőfokokon. Megítélése minden kétséget kizáróan nem lehetett más: laza gyerek, legalábbis annak mutatja magát. Néhány sebes, apró szökés után, mikor elérte a megcélzott pontot, leült.

            Akkor pattintotta a szájából lógó cigaretta előtt az öngyújtót, mely hangot persze ily nagy távolságból s nyílászárók mögül nem lehetett hallani. Elképzelni azonban könnyű volt.

            Hébe-hóba ajkához emelte a dobozos italt. Szemlélőnk az első pillanattól fogva azon morfondírozott, mi lehet az, tej avagy gyümölcslé? Mit markolt jobbjában, amikor a szabad levegőre lépett? Átfutott az agyán, hogy bizony, az itteni ászok ha kell, ha nem, campuson és utcán, tejet meg gyümölcslevet öntenek a garatjukra, méghozzá dobozból.

            Így ült kényelmesen a fiú, s feltehetőleg zenét hallgatott hozzá, mert egy kis ideig a telefonja gombjait nyomkodta, egyébként is ezt szokták csinálni az ilyenek.

            Két perc se telt el, s újra nyílt az ajtó. Kék színű kapucnis felsőruhát magára öltött legény lépcsőzött le fürgén a másik mellé, s ott letelepedett. Ő fejére húzta a kámzsát, csak orra látszott ki alóla. De őt is felismerte, mégpedig alakjáról és testtartásáról.

            Az írók. Ezek a búsképű különcök, akik ugyanakkor, ha zsiványságról van szó, nyomban felderülnek!

            Miről beszélhetnek? Mit tervelhetnek?

            Másnap a számítógépén olvashatott két új novellát.

Budapest felé a vonaton és Piliscsabán, 2012. szept. 23-24.