Az utolsó nap nevettünk. Meleg volt a szeptemberi este, belerezgett a nyár, azaz langyos és szelíd hullámok nyaldosták a partot, utolsó lendülettel s erővel, jóindulatúan csapkodták az ősz-idő fövenyét. Nekünk ez volt észleletünk, holott távol találtattunk a tengerillatos, koptatott, mosott adriai vidékektől.

            A nagyváros kismillió magos házának egyike szolgált lakásunkul. Körös-körül hasonlóképp impozáns lakótornyok emelkedtek. Jellemezhetem őket nagyként, óriásként, grandiózus épületekként, hiszen hangyányinak éreztük magunk a kemény falak útvesztőjében, tornácok tömkelegét látva, s nem éppen megalopolisz e város, de kellőképpen eluralkodott rajtunk törpeségünk tudata. S az ember, akinek számára egy pesti albérlet a kényelem netovábbját jelenti, a fényűzés szuperlatívuszát, hisz jobbra úgysincs kilátása, s az akárhányadik etázs valamelyik ajtaja mögött úgy tekinti, révbe ért – az ilyen ember még gyermeki felnézéssel és naiv csodálattal képes szemlélni a szerte meredő konstrukciókat.

            A franciaerkélyen álltunk egymás mellett, összeérő csípőkkel. Akkorra már besötétedett, s a balkonok százára lámpafény vetült a virrasztó szobákból. Az egyik alattunk és jobbra lévő lakásból zene hangzott fel hozzánk, kellemesen, halkan szólt, s könnyű karneváli muzsika reminiszcenciáit keltette bennem.

            Valami gyönyörű volt ott támaszkodni szerelmesemmel, kitanult közelségben tudni egymást, s izgatta a levegőt, hovatovább teljessé tette, kikerekítette, emlékezetesre hizlalta a hangulatot a kezemben fel-felparázsló cigarettavég.

            Az utolsó nap nevettünk. Nem volt az harsány kacagás, kitörő jókedv, se tréfát követő kuncogás. Egyszeri nevetés volt, mosolynál alig több: pillanat rövidségű hangadás felfelé görbülő ajakkal. Ha tehetném, megmutatnám. Eljátszanám, hogy világossá váljon, miről is írok. Szimplex nevetés volt, a legcsekélyebb, a jó irányba hajló száj egyetlen zöngéje.

            Ez volt a jele annak, hogy ráébredtünk, mégis igazunk volt: van az életben megelégedés, van tiszta önfeledtség, teljes és ideális perc – de persze nem először volt ilyesmivel találkozásunk.

            Azonban el kellett tűnődnöm, miért nem ilyen a találkozás minden perccel? Hiszen akkor, az erkélyen állva, részei voltunk az életnek, értői és elfogadói, vele egy ritmusra ringott a lelkünk, nem pedig egy-egy külön élet urai voltunk. Talán tudjátok, mire gondolok. Elmerültünk a nagy-nagy életben, és az sugalmazta, hogy megtartja a mieinket, amíg lehet, hogy folyton-folyvást áramlik felénk, de megütközik kételyeink burkán, miért is nem tud felemelni minket, segíteni rajtunk. Sugalmazta, hogy bíznunk kell benne, mindig is bíznunk kellett volna, mert megtesz értünk minden telhetőt.

            Az utolsó nap nevettünk. Aztán csak hallgattuk a könnyed táncdalt valahol a házrengetegben. Repülőgép zúgott el a negyed fölött.

            Az utolsó nap merültünk el benne. Későn.

Piliscsaba, 2012. szept. 18-19.