Szeretem, ha egyszerű, faluhelyi történésekről mesélsz, azt is, ha méltatlankodsz a napi, öreges gondok felett, mert kedves számomra a hangod, az oly régóta hallott, így van, még ha zsörtölődsz is – bár többnyire más jelen- avagy távollévőre panaszolsz, én engedelmes gyerek vagyok –, és így van, sőt még tetézed is a jóleső érzést, amit hangod röpte bennem ébreszt, ha dúdolni, dalolni kezdesz, ha elmerengesz egy régi slágeren, és az egyik sorát fel tudod idézni, elénekeled. Én pedig túl sokat hallgatok. Szívesen teszegetnék mindig egy szót a beszédedhez itt-ott, amikor úgy sejtem, arra vársz, hogy igeneljek, netán meghazudtoljalak, vagy éppen csak kíváncsi lennél, mint vélekedem a felemlített tárgyról, mégis számosak a várakozásaid, melyekre csenddel felelek. Minduntalan másutt tébolyog a lelkem, a figyelmem: egyszer boldogító ábrándozások ragadnak el, másszor azon borongok, az adott napon és az azt követőkön melyek a tennivalóim, és hogyan lehetne mindet helyesen csinálni. Tudom, hogy valamiféle defektus ez, de képtelen vagyok szétvágni a gúzsát. Léted sajnos nagy ideje egyedüllét, hét esztendős forma fiúcska lehettem én, amikor megözvegyültél, és amiért sokszor senki sincs körülötted, ha mondanál valamit, megszoktál magadban beszélni. Auditóriumnak megjárom én is, de tereferetársnak nem, s egyébiránt néha az jut az eszembe, hogy ott se kéne lennem, akkor se változna meg szavaid folyása. De hiszen szeretem az ottlétet, egyedüliként némaságom tudata gyötör, mikoron nem mutatok fel tehetséget elmélkedéseid legombolyításához, nem járok közben annak érdekében, hogy élvezhesd a verbális kommunikációt, hogy négy helyett nyolc keréken haladjon tovább a szólás, mindannyiszor emészt, hogy párbeszédre való hajlamom csökevényesre fejlődött csak, és e fölött teljes éberséggel strázsál az önismeret, ami ez által is leverőbb. De bosszankodással is fordulok önnön lényem ellen emiatt, mely bosszúság jellegét tekintve hasonlatos a Boccaccio-féle Dekameron olvasása közben fellépőhöz, mert nevezett mű oly mértékben a gerjedelmekről és a pásztorórákról szól, hogy ingerlékennyé tett. Te már az életnek azon a táján jársz, ahol hártya csupán a fal, filmszerű, úgy értem, olyan vékony, hogy keresztülereszti magán a túlvilág fényét. Már te csak hidd ezt, én a kereszténységet kicsúfoló harlekin vagyok, arról nem tehetek, hogy öntudatra még nem ébredt pólyásként engemet is keresztvíz alá tartottak, és örök csöndet, sötétséget, tökéletes inaktivitást hiszek a függönyön túl. De az alkonyt mind a ketten valljuk, nem tagadhatjuk, s unokád megtartó erőt könyörög csontjaidba, élt a látásodba, és két kezedről lehúzná a reszketést. Kedvemért pedig tedd meg: nagyon vigyázz magadra! Én nem bánom, szedd a gyógyszereket, bár nagyobb rajtuk a gyártóknak a haszon, mint a jóhiszemű vásárlók szervezetében végbevitt csoda. Örülnék tehát, ha elhagynád némely reggelen, és egy kupica pálinkát meginnál. Mértékkel fogyasztva életelixír az, ti tudtátok ezt a legjobban, öregek, míg belétek nem sulykolták, hogy a pirula mindenható. Drága matrónám, írni fogok még neked, s minden uralmammal azon leszek, hogy áldásos tevékenységet folytassak, s rám tovább is büszke légy!

            Látlak, gyermek, és benned magamat ismerem fel, a magam elmúlt időszakaira révedek vissza. És féltelek, mert nehéz lesz az út, igencsak nehéz, ha tulajdonságaid az enyémekkel megegyezők. Látom, hogy máris kilógsz a sorból, hogy a magányban találsz vigaszt, s míg a többi vidáman visong a játszótéren, míg a nagyhangú gyerekcsapat boldog együgyűségben sereglik innen amoda, s lelkesen ízlelgeti a trágár szavakat, egymáson köszörüli nyelvét, te egyedül labdázol az udvaron, vagy öreganyánk tyúkjait nézed némán. Hidd el, értelek, én se voltam más, különc nagyon régtől fogva. De e kirívóság rejti a valószínűséget, hogy famózus leszel. Már régen íróembernek vagy festőnek képzeltelek el, azt álmodtam, hogy e kettő valamelyikévé érsz. Poétaként te volnál a legalkalmasabb, hogy nyomdokaimba lépj, hiszen közös a vérünk, s egy tőről fakad, azonos fonákú idegenségünk a világban. Festőként megint csak büszkévé tennél, s evidens, hogy erősebbé is. „Még egy művész a családban!” – gondolnám, és jobban kihúznám magam. Mutattak már fel ebben a famíliában piktorhoz illő hajlamokat. Persze talán legjobb lenne, ha le tudnád vetkőzni gátlásaidat, ha kinőnél az elkülönültségből, ha végül hasonlóvá lennél a többiekhez belsőleg, egészséges és szimplex, és nem kellene a megtévesztő tettetéshez folyamodnod, mímelned az életelvtársiságot, hogy befogadjanak és egyenlőnek tekintsenek. Nekem támaszt jelentene, ha te is alkotó lennél, s a biztosítékot arra nézve, hogy utam és munkásságom hagyományozódik. Hogy ez mekkora önzőség? Nagy ám, de rettegek, hogy munkám befejezetlenül marad, és nem viszik tovább telerótt botomat. Túlburjánzott egoizmus ez, de nem rosszabb annál, amikor a szülők gyermekükkel akarják megvalósíttatni, amit ők nem tudtak megvalósítani, voltaképpen meghatározzák a sorsát, s eleve egy elképzelés szellemében nevelik, s fiuk vagy leányuk ez ellen való lázadását elfojtják mint auktoritások. Mind látomásom a jövődről, mind ezeknek a szülőknek az elgondolása nem más, mint kísérlet az önvédelemre. Egyetemesen emberi, csakúgy, mint a rangsorban elfoglalt helyért folyó küzdelem a családon belül, a szemináriumon, a munkacsoportban et cetera. Egyben szeretnélek megkímélni is a bolondságoktól tarka, de a legmélyebb hullámvölgyekbe zuhanó alkotói léttől. A keserű kenyértől. Ezért e papírtól eltekintve nem is nagyon foglak befolyásolni, legalábbis tudatosan nem, nem törekszem téged megfogni magamnak vagy kisajátítani. Ne élj az én árnyékomban, ne érj az én akaratom szerint, s bár nem áll egészében rajtad, mi leszel, mert nem lehet minden körülményt irányítani, kívánom, hogy a hozzád legjobban való és téged leginkább kielégítő pályát megtaláld és megjárd. Szeretni foglak, bármilyen jellemmé fejlődsz is később, hisz minket egy anya szült, és oltalmazni foglak. Keveset játszunk. Szeretnék többet játszani veled, s kérdhetnéd, mi akadályoz? Édes öcsém, humortalan belletrista vagyok én, ha írnivalóm van, olyankor csak akörül forognak a gondolataim, és hál’ istennek, már ha az irodalmat nézzük, kedvenc foglalatosságomat, a legsivárabb pillanat is termékenyítőleg tud reám hatni. Ölembe hullanak a versmagok, a szentenciák, ötletek mindenféle műhöz. Körmölhetnék egész álló nap, akkor sem vallhatnám kimerítettnek a témabográcsot. Talán ez a legfőbb gond: hogy szakadatlanul igyekszik erőt venni rajtam az átlényegülés, így sosem összpontosíthatok egy bizonyos dologra, hanem többfelé kell osztanom figyelmem. Mondhatjuk, hogy legnagyobb időmben a költői munka transzállapota és a tapintható valóság közé kifeszített kötélen egyensúlyozok, mert ritkán adhatom csak által teljesen magamat egyiknek vagy a másiknak. Ebből táplálkozik feszültségem is, szeretett öcsém, bocsáss meg, ha bármi kétségbeesett indulat rajtad csapódik le! Jónak, előzékenynek, sőt igaznak tartanak engem, s látod, épp szegény családom nem nevezhet áldottnak. Mivel ti vagytok a hozzám legközelebb állók, s veletek kelek fel, veletek fekszem le, veletek étkezem egy asztalnál, előttetek óhatatlanul leesik rólam a könnyű kedvességnek álarca, bár nehéz szívvel tapasztalom ezt. Mindig nehéz a szívem. Sosem mutatom meg nektek az írásaimat. Nem kérlek meg titeket egy nyárutói estén, hogy hallgassatok oda, míg felolvasok egyet. És ez jól van így, legalábbis érthető – bármilyen furcsának tűnik is –, mert rosszallták, hogy írok, s nem tanulok, holott kimagaslóan jók voltak az eredményeim, és élénken emlékszem a napra, amikor apám elvette tőlem a tollat, és megtiltotta, hogy írjak. Persze írtam én, minden pillanatban rettegve attól, hogy észreveszi: ott voltak, nyitva a tankönyvek, és ha meghallottam, hogy jön föl a lépcsőn, alájuk rejtettem az alkotás füzetét, s úgy tettem, mintha elmélyülten tanulmányoznám a német-, a történelem- vagy a matekleckét. Éjszaka írtam, ügyelve, síri csöndben, a telefonnal világítva, hogy le ne mennykövezzenek. Elvette tőlem a tollat!, amivel teremthettem, ami megvigasztalt – hisz mióta az eszemet tudom, kedélyem mélabús, melankolikus –, amit fogva az életbe kapaszkodtam már akkor is, ami bizalmat adott és reménykedéssel vértezett fel – ez pedig elmondhatatlanul szükséges volt. Nem haragszom én apánkra. Másnak szánt. Szeretnék késztetéseimen túl neki is megfelelni. Erős a hitem abban, hogy téged se csavargónak meg igazsághajhásznak és szépségimádónak szán. De apánk szilárd és tisztességes.

Vérembeli, vésd eszedbe:

minden követ összeszedve

előbb-utóbb szikla leszel.

Ha legörnyedsz minden nehéz kőért, és hátadon érezve már a súlyukat, fölegyenesedsz! Kőszikla leszel akkor. Gondolj majd erre!

Körbejár az ostobaság kelyhe,

édes ital, mindig lejjebb lohaszt

szívet, eszmét, és a gyerekekre

fekete jövőt, pusztulást hoz,

ők bánják, ha te is megiszod azt.

Ne fogadd tehát el a felkínált tudatlanságot, ne keresd a szórakozás szemfényvesztő nemeit! Nem elég tudásnak, amit a tévéből vagy a rádióból hallhatsz, vagy amit a tankönyvben olvashatsz, és sokszor nem is igaz. Mert esetleg különbözőek lehetnek a mieinktől azoknak az érdekei, akik a tévé, a rádió és a tankönyvek mögött állnak. Vagy a zeneipar mögött. Felkapott rapperek drogoznak, arról szövegelnek, kit s hogyan vágnak orrba, és kit s hogyan dugnak meg. Ez a példa? Ezen fekete jövő épül, ebből pusztulás lesz – és van. Válogasd meg, mivel töltöd meg a szívedet! Nagyon féltelek.

                        Elmentem a határszéli kisvárosba, körülbelül ötvenperces út vonattal, elmentem az államalapítás ünnepén, hogy lássalak téged. Napokkal előbb elgondoltam, hogyan fogják egymást követni az események a Rába-part közelében, miképpen fogjuk észrevenni egymást, mi módon érkezel köreimbe. S minden a terv szerint alakult, míg helyet nem foglaltam a nézősereg között. Nem a színpadon jelentél meg, pedig én erre számítottam, hanem oldalt, a legkiesőbb szemlélőtéren. Készületlenül ért a beállott változás, fenekestül felfordult a bennem oly biztosnak tűnő elképzelés. Nem tudom, az emiatt érzett elbizonytalanodás volt-e olyan erős, hogy számításaim keresztülhúzatván – és ebbe belemerevedve – nem mertem odamenni; vagy még mindig nem tudom, milyen minőségben lépjek hozzád: szerelem, barát vagy pártfogó? Vagy az tartóztatott: ha semmi se vagyok neked, mit legyeskedjek körülötted? De utólag egyet tudok: hiba volt. Megtenni ötvenhét kilométert Érted, tizenöt lépést Hozzád viszont nem: hiba volt. Megfejtettem, melyik a helyes út, a cél előtt mégis úgy tettem, minthogyha képtelenség volna desiffrírozni a kódot. Jó barátaiddal voltál, akiket én nem ismerek, az ember pedig nem akar szeretetre méltó kíséretedbe avatkozni. Mikor legközelebb odapillantottam, egyedül ültél a kőpárkányon, de a lányos zavarban, amelyben onnantól kezdve voltam, hogy a szépségversenyt megelőzően megláttalak, nem volt eszem elemezni a képet a kövön ülő lányról, ezt a képet, amelyet a szemem sarkából elkaptam. Szinte otthon, Szombathelyen hasított belém a felismerés, hogy szándékosan maradhattál egyedül, hogy odamehessek hozzád. Azóta szégyellem magam.

Szerelem: nemes érzelem díja

a naivak szerint ez,

de nyámnyilákat megvet a díva:

merészek között szintez!

Aznap, huszadikának éjszakáján, álmomban már jóvátettem. S úgy döntöttem, elárulom, amiről mindeddig csak néhány bizalmas emberem tudott: ha egy-két évet kapok még, le fogom tenni kezedbe a bíborszín borítású könyvet, melyre arany betűkkel van nyomva a cím. Azt a könyvet életem egyik fő művének fogom tekinteni, és rólad írom.

            Régen, amikor jobban odavoltunk az italért, mint mai napság, emlékszem, hány este ültünk a presszó hátsó szobájában a tollat járatva, s míg megállt a kezünk, hogy összeszedjük a gondolatainkat, a folyadék színére futó szódabuborékokra meredve. Már nem szokásunk így tölteni el egy-másfél órát napszállta körül. Most pedig bezárt a presszó, ami a kultúrház szerepét is vitte, mivel ilyen intézménye a majornak nem volt. Maradt egy kisboltunk, semmi más nem lesz egy ideig itt. A templom kihalt. Aztán utánam, másodikként – immáron többek között – te vehetted át a Lyukaskő Díjat, amelyet tavaly alapítottak – és hagyományt teremtettünk: mindkét koszorús költő részegen botorkált ki a színpadra. Kevesen tudják, hogy a hagyomány nem csupán ennyi: mindkét éven Sorokmajor egy fia volt a kitüntetett, ami gyönyörű érdem, tekintve, milyen kicsiny a település. S van a jövő évre kiszemeltünk! Van még kit indítanunk magunk közül! Ha ő beváltja hozzá fűzött reményeinket, három éven át mámoros sorki ifjaknak adatik meg a díj! Nekem ez különös örömömre szolgálna. Beérem azonban azzal is, hogy esetleg máshonnan való veszi át… de dülöngélve! Akkor annyi marad a szokás, hogy a kavics a kótyagos művészfejeket keresi. E tradíciót is szépnek tartanám, hisz szerzője rendzavaró magam volnék… Én továbbá a díjhoz jutalékként a megyei napilap címlapját kaptam, te ellenben igazgatói megrovást. Nem látok különbséget a kettőnk fellépése között az átadás éjén: te is betintázva, én is betintázva, kínos vigyorral szorítottam markomba az elismerés szimbólumát. Fejcsóválva fellebbeztem is ez okból kifolyólag valamikori, drága, jó osztályfőnököm személye előtt frissiben, a bálon. Őszinte sajnálatomra foganatja nem volt. De legalább nekem adta a cigarettádat, én pedig mind elszívtam. Az volt a baj, hogy nem szívlelted meg a tanácsomat. Arra kértelek, várd meg, míg én is megérkezem a helyszínre, aztán iddogálhatunk, de ha elnyered a díjat, leisszuk magunk a sárga földig. Erre te: a városba tartó buszra várakoztam még, amikor megszólalt a telefonom, és közölted, hogy téged már a tanári gárda hoz onnan hazafelé rabszállítóval. Igazán megvárhattál volna. Ugyanez lett volna a sorsod, de nékem is, és veled együtt ingyen fuvarozott volna vissza a majorba a felborzolt kedélyű tanerő. Az igazgatói miatt ne szégyenkezz: a magam részéről az általános iskola második tanévétől fogva minden iskolaévben kaptam figyelmeztetést, intőt, szülői behívót és egyéb nyalánkságokat az ellenőrzőmbe, egész tizedikes koromig, ha jól emlékezem. Nem fogok utánanézni. Még „tanuló” a státuszom, így akár tovább gazdagodhat a galéria, lehet több is a rovásomon! Kacsintok feléd, midőn ezt leírom. Most lemerülőben lévő elemlámpaként, nem fehéren, hanem sárgán világít a Hold. Veled szóltam a legtöbbször múzsámról, a szeretett lényről, mert hiszen jól ismered őt. Tőled kérdezgettem alkalomadtán, jól van-e, szép-e és boldog, miután elkerültem a városból. Rendhagyó módon lesztek osztálytársakká maholnap. Egy darabig pihentetted a pennát, de most újra írsz, s helyeslem. Ne kámpicsorodj el, ne veszítsd el a kedved, ha itt-ott megbírálom a művet, amelynek felolvasásába fogtál! Összességükben tetszésemre valók, s ezt mondom is neked. Ha nem túl sok éppen a búgondolatom, örülök a felolvasásnak. Írj és olvass sokat! A kellő gondossággal jártam el közös verseinket illetően: verseskötetbe vettem azokat is. Ott őrzöm a fiókban bárdolatlan kis versünk kéziratát, amelynek megírásában helybeli barátaink is segédkeztek. Igen izgalmasra sikeredett. Akkor volt ez, amikor engem a biztonsági ember letessékelt a karneválon felállított diadalívről, amelyet megkíséreltem függőleges irányban, mondhatni: szabályellenesen, megmászni. Annak a napnak éjszakáján. Ezt állítja az ember a fehér kemping biciklivel, én magam, érthető okokból, nem emlékszem tisztán. Barátod maradok betyárbecsülettel, s veled örvendek az alkotás terén elért sikereidnek. Á, és ha valamid nincs, nálam találsz. Tudod, miről beszélek.

Költőnk nem ám tollat markol!

Kezébe’ nehéz kelevéz,

bátran föláll alkonyatkor,

s a rímfalanxba belevész.

Ugyan követségbe másokkal járok, de ne feledd, amire te döbbentettél rá: mi ketten vagyunk az underbridge és az overbridge irodalmi irányzatok megteremtői! Líraiság a faluszéli hídnál.

            Akarom hallani, ahogy szavalsz! Mondjuk, J. A. Nem én kiáltok c. versét. Amit a Két Medvében is, sok egyébbel egyetemben. Tudod, hogy kettőnk között próbált eldőlni a nagy verseny: kinek van leglejjebb a gatyája a gimiben? Mi voltunk a tré, és imádtam. Nem találkoztunk a tizenkettedik tanév óta. Budapesten se. Nem ittuk meg a Pilvaxban azt a kávét! Nem adtam még át neked a tiszteletpéldányt az első megjelent verseskötetből. De mivel fontos, hiszem, hogy mi akkor is össze fogunk akadni, ha nem szervezünk találkozót. S a legnagyobb bizodalommal vagyok az iránt, hogy jól haladsz az általad választott pályán. Taps zaja s dicsfény övezzen! Furcsa, de emlékszem ezekre a verssorokra. Rég nem hallottam hírt felőled, de úgy sejtem, a nagy jövőt már füledbe duruzsolják a dramaturgok s más színházi tényezők. Adja az ég, hogy ne tévedjek! Nem szűntem sorsodban érdekeltnek lenni. Hamarosan, remeklő cimborám!

Sorokmajor, 2012. aug. 23 – szept. 1.