Jöjj. Nem kiáltok, csak suttogom.

            Mert jöttél, s azon kívül, hogy jóleső felejtés pólyálta be búmat-bajomat; hogy megbutultam: meg nem tudtam volna mondani, hányadik esztendőt írjuk, milyen nap van, s mióta vagyok itt; hogy bizony a bűneimről is megfeledkeztem, ártatlan, ostoba voltam, test, amelyet felfordítottak, s kirázták belőle a tapasztalatokat, mint a padlás zsákja, melyből az emlékező földre borítja az elmúlt idők kacatjait – semmi voltam, és így makulátlan; s aztán éreztem azt a különös, édes fájással telített áramlást; mindezeken kívül láttam a gödröt, amely olyankor mélyül, amikor felfelé mutat az ajkak íve. A mosoly gödrét, a nevetőráncot.

            Rövid, megtört, egyszerű vonal, mégis inkább jelenti az életet, mint azok, melyeket tenyerünkön hordunk, mert szeretlek érte. S ebben a kurta mederben, hinni kell, maga a világmindenség meanderezik, hisz nincs univerzum, nincs szülőhaza, se játék, a dalok zengése, a lomb méla ringása elvész számodra, számomra, ha boldogtalan vagy.

            Üzenem szülődnek – egy szó ez: köszönöm. Üzenem a háznak: gerenda leszek benne, és ablakod alatt fekete kő egy nap.

            Míg árnyékuk volt, hasonlatos finom barázdákban bízták őrizésre fáraók, koronás fők, lázadó-vezérek, ahogy széles vállú parasztfiúk is; ahogy ma is bízzák mind a szépreményűek, mind a nyeszlett utcakölykök a lelküket. Megadóan, öröklött, változhatatlan áhítattal.

            Mert láttam árkolódni fehér arcodat.

            Jöjj. Nem kiáltok, csak suttogom. Mondd meg, van-e nekem is ráncom, mely nevet.