A fatetők felgyúltak ugyan,
s kibomlott a síki színözön,
ki mézet árult a kapuban,
más szőlőt metszett a lágy löszön,
s én gondoltam a promenádra,
hogy szerelmespárok járnak ott,
s az aranyért gépkarmok vájta
telér csak szent szivárványt adott,
s megint kenyerebb lett a kalász,
egy téglával gazdagabb a fal,
nagyot teremtett nagy akarás,
ugrott, gurult a gyerekkacaj,
gyűlt a tudomány asztagokba,
gyarapodott a jó televény,
a szél melegen, andalogva
fodrozott az árok vízerén...
Csak én sejtettem-e: mégsem fog
lélek lebegni a föld felett,
testvér, vajon csak én érzem, hogy
valaminek ma is vége lett...?