Hangyagolva érkezett a házba. Büszke volt. Végre vette a bátorságot, és bemerészkedett a szörnyeteg nagy rakások egyikébe! Megnézi, hogyan játszadoznak, ölelkeznek, örülnek egymásnak az emberek, amiről annyiszor álmodott!

            De csend fogadta. A házban semmi se mozdult. Leszállt a hangyáról, és az rögvest tovairamodott. Addig is, míg egyedül van, körülnéz, gondolta. Hisz felfedeznivaló kínálkozik elég.

            Alkonyatig bolyongott szobáról szobára, kapaszkodott küszöb után küszöbre fel, és igen sokat csodálkozott, ámult, ezer meg egy ismeretlen dolgot szemügyre vett, és bár jóleső szédülés fogta el, ahányszor megsejtette valamely tárgy rendeltetését, már nagyon várta az embereket. Látni akarta már a boldogságukat.

            Odaszökdécselt a falhoz a bejárati ajtóval szemben, és leült a tövében, hogy egy pillanatot se mulasszon el, ha megjönnek. Lassan elszenderült.

            Hatalmas csattanásra ébredt. A férfi kivágta az ajtót, belépett, a gyerek melléje, és nézte, nézte az apját félve és bocsánatkérően. Még egy csattanás. A gyerek sírni kezdett.

            Magdi ott a falnál döbbenten nézte a jelenetet. Megcsalták az álmai. Egy percig nem mozdult. Elpattant benne valami. Aztán eluralkodott rajta a rettegés. El akart futni.

            És futhatott volna szegény, immár ő is boldogtalan, ha akkor a gyerek nem vágta volna oda – éppen oda, mert a gyűlölet mindenhol lel célt, ha akiben él, akibe vetették, nem is ad éppen akkor neki – az egyik cipőjét.

            Ő csak akkora volt, mint ez a pont itt. Hát nem nevetséges?