Az anyák annyi gyermeket hoznak világra, amennyi engedélyezett. Miután ezek ivaréretté és cselekvőképessé váltak, valamilyen módon megölik magukat, velük együtt az apák, ha ezt nem tennék, gondoskodik róla a világállam.

            Az emberi élet általános értelme a fajfenntartás. (Azt inkább nem firtatjuk, van-e a fajfenntartásnak értelme, az emberfajnak rendeltetése.) E feladatnak kell megfelelni, több nem szükséges. A bolygó eltartóképessége ennyit tesz lehetővé. Kifosztották, kiszipolyozták. Csak a régiek öregedhettek és hízhattak meg.

            Onnantól haszontalan, nemkívánatos fogyasztó lesz az ember, hogy az utódok képessé válnak ugyanarra, történetesen a szaporodásra.

            A fennmaradás a legfőbb jó, nem az egyén boldogsága, s ez időszakban ezt mindenki belátja. Ha nem fogadták volna el, az emberiség útjának végére ért volna, balgán menetelve addig. Bizony, megcsúfoltatott volna.

            Egyenlőség van, nincs, akinek kevesebb jut, igaz, hogy a standardot mai szemmel eleve kevésnek látnánk.

            Mivel a születésszabályozás gyakorlata múltjukba messze visszavezethető, pár nélkül maradni nem kell, csakhogy nem választhatnak kedvük szerint párt. Különféle betegségek kialakulását a születendők szervezetében elkerülendő.

            Szabadnak persze nem érzik magukat, de ez nem újdonság, nem csoda.