Van egy titkom. És csak egy titkom van, amit ha akarnék, se tudnék elárulni neked. Napjaim száma, gonosz- és jótetteim száma ez. Hallgatni fogok róla mindörökké: az élő semmit sem mondhat el, a holtat nem faggathatod. Miután elmentem, számolhatsz, de miért hiszed, hogy az eredményre vezethet? Annyi napot töltöttem itt, amennyi az engem körülvevő lelkeknek tetsző volt, s ők nem emlékezhetnek minden ilyenre, ahogyan én sem. Nem húztak egy vonalkát valamiféle füzetbe, akárhányszor csak rossz voltam, s ugyanígy följegyzetlenek maradtak szép cselekedeteim. Magam is annyit felejtettem már! A világ pedig nem kíváncsi épp erre az egyre, aki én vagyok, mikor milliárdok nevetik és inkább sóhajtják tele.

            Bevallom, nem akartam se vigasztalód, se gyámolítód, se tanácsadód lenni. Azt szerettem volna, ha nem szorulsz vigaszra, ha tudod, hogy senkinél sem vagy kevesebb (hiszen mindenki építeni és rombolni jött, e kettőért együtt, s te is így teszel, én is), azt szerettem volna, ha tudod, mikor és merre tedd a következő lépést. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha te vagy az erősebb.

            Tisztában vagyok már azzal, meddig enyém a világ, de ne gondold, hogy nem álmodom nagyobb részről belőle! Nem irtottam ki magamból a vágyakat. Gyakran vakon fogok menni ezért, olyankor könnyű lesz megbotlani, és fekve maradok. Belesuttogom majd a levegőbe, hogy tovább megyek, csak pihentetem az én bolond akaratomat egy kicsit. És amikor nyitva lesz szemem, de délibábos lesz a táj, eltéveszthetem az utat. Elveszett mégse leszek, mert ott az ember helye, ahol az ember van. Tudom, mennyi az enyém, és nem érem be vele. Ha küzdöttem eleget, semmiért akár, akkor elégszem meg. S talán amim van, az is kihullik kezemből. Ha meg kell lenni, kerülök szégyenbe, leszek méltóságától megfosztott, elsüllyedek az utolsók között valahol. Történhet szebben is.

            És most te, ha szerettél valaha is, jegyezd meg, amit mondok: nem számít, mi lesz velem, az a fényes ott az égen, a Nap marad.